...Baka István új, gyűjteményes kötete, az Az idő célkeresztjén, húsz év termését összegezi: az 1948-ban született költő munkásságát huszonkét éves korától máig. Mindössze 160 oldalnyi vers. Egy hagyományos tétel korunkig érvényes igazságát így kötete már terjedelménél fogva is tanúsítja. Azt nevezetesen, hogy a költészet érvényessége nem mennyiségi kérdés, nem a termékenység, a versontás, versszaporítás eredménye. Mindig is voltak termékeny, nagy életművű költők. De mellettük nem kisebb érvénnyel fennmaradtak kisebb életművűek – s azért nem szükségszerűen poéta minorok.
A költészet maradandósága ugyanis – hadd ismételjük a százszor megélt alapközhelyet – nem a kifejtett eszmék mélységén, legalábbis nem elsősorban azon, hanem a kifejtés plaszticitásán, erején, evidenciáján múlik. Hogy a magyar költészetnél maradjunk: mi tartalmi újat mond a múlt században romantizálva latinizáló Berzsenyi? S mit például az egyik legnagyobb Babits-vers, a Mint különös hírmondó?
Baka István sem új filozófiai álláspontot fejteget – hogy is lehetne a filozófiai újságot a költészeten számonkérni? – hanem egy filozófiai álláspontot is tükröző élettapasztalatot, létérzetet tár elénk. Annak alakulását követi versről versre nyomon. Ezt a tapasztalatot – ha jobban belegondolunk – már a kötetcím is körvonalazza. Vagyis; égtájak, vagy az idő fegyverének célkeresztjén töltjük az életünket, míg az a fegyver le nem lő bennünket, mint a vadász valami vadat. Bár a kép megdönthetetlenül pontos, mégsem ad a léttapasztalat részleteiről és kifejezésének költői erejéről kellő képzetet. A szorongás és a fenyegetettség ugyanis Baka István költészetében olyan elemi erejű, hogy rávetül a teljes világképre. A természeti jelenségek leírásmódjától kezdve, az egyéni sorsábrázoláson, a szerelmen át a haza, a magyar sors ábrázolásáig.
Vagyishogy Baka nemcsak a forma kezelésében, a képi ábrázolás tiszta rajzában, hanem a magyar költészetre – és általában a kis, a meggyötört sorsú népek költészetére – jellemzően a nemzeti problémák felvetésében is kapcsolódik a hagyományhoz. De hogy merül fel benne ez a hagyomány? Hogy merész, eltúlzott példát mondjunk, azon az általános emberi fokon, ahogy a múlt század közepén Vörösmartynál: „Az emberfaj sárkányfog vetemény. Nincsen remény!” Vagy: „Az ember fáj a földnek…” De erről beszélünk még...