„Hová ütődöm az habokba?
Haj! melly szörnyű hányattatás!”
(Csokonai, 1804)
Nem értem én a tengert:
Miért is hánykolódik,
Vergődik mély magányban
A habtaraj s a mennybolt,
Az éji Óceánum?
Ne mérd a mérhetetlent!
Szólnék magamhoz olykor.
De nézd, hogy száll a porszem:
Szélben kering parányul,
Pedig szeretni kéne…
S nem értem én magam sem,
Szegény, bolond poéta,
Hová, miért, mivégre
Hányódni út szelében –
Röpülni, mint a porszem,
S eltűnni észrevétlen,
Elérhetetlen égben?