...Az ember is megjuhászodott. Érezte a felelősséget. Szeretett volna valami vigasztalót mondani, de semmi kiutat nem látott az életében. Körülnézett a kis kunyhóban, mintha már búcsúzkodnék tőle. Azt valószínűleg el kell adni. Pár rongyos forintot ha kapna érte. Ól, pajta ez, nem ház. Rogyadozó vályograkás. A falak lyukait szalmával tömködték be, ganajjal ragasztották, sárral sikítgatta az asszony, hogy össze ne menjen. A vesszőváz itt-ott kiütközött belőle, és a rothadt szalmatető súlya alatt megdőlt. Két helyen is meg kellett támasztani, hogy orra ne bukjék. A földes padmaly tele gödrökkel, szeméttel. A falak övig nedvesek az őszi esőzéstől. Télen még az ágylábak is zúzmarásak. Büdös, ócska, kopott szemétdomb, nem lakás, amiben a szegénység rázza a szakállát nap nap után. Nincs mit sajnálni rajta. A „telek” sem különb. Agyagos pala, amiben papsajton, temetővirágon, csalánon kívül egyéb meg nem terem. Enyészet mindenütt. Csak az adó értékes rajta. Egy éhezett, sovány süldőcske, pár tyúk minden vagyonuk. Nem nehéz számon tartani azt a néhány rongyot se, ami rajtuk van. Sokra nem vitték nyolc esztendő alatt, mióta egybekeltek, annyi szent. De nem is lehetett. Minden percük, minden erejük az uradalomé volt. Magukra nem gondolhatnak. A kommenció éppen csak annyi, hogy éhen ne haljanak. A zsírt kiveszi a testükből a nehéz földmunka. Csak aszalódnak, kopnak, fogynak, nyomorognak reménytelenül, jövőtlenül. A gyermek csak újabb baj. Annak nem jár külön kommenció. Ami van, azt a keveset kell sokfelé osztani. Ó még szerencsés, hogy csak egy van. Bár az se volna! Rendesen a tetű s a gyermek együtt jár a szegénységgel, márpedig a nyomorúságnak nagy hasa van...
