...Honvéd vagy partizán? Egy asszony intett, hogy maradjak csak, majd ő telefonál a rendőrségre a közeli üzletből. Rövidesen megérkeztek, és nyomban vallatni kezdtek. A halál körülményeiről faggattak. Meghalt, egyszerűen meghalt a saját fiákerén. Vezetés közben kiszenvedett, magyaráztam. Először hümmögtek, mintha ők sem értették volna, hogy valaki így távozik az élők sorából. Végül azonban észbe kaptak, mert jelentették a rendőrőrsnek, és kérték, hogy küldjék ki a mentősöket.
Engem pedig igazoltattak, vallatóra fogtak, ki vagyok, mi vagyok, miért vagyok. A városi könyvtárban dolgozom, válaszoltam. Először író, majd tanár akartam lenni, aztán letettem szándékomról, mint ahogy sok más fontos dologról is. A rendőrök félbeszakítottak, erélyesen figyelmeztettek, hogy ez nem érdekli őket. Városi könyvtár, diktálta egyikük a jegyzőkönyvbe. Honnan ismered ezt a személyt? – tették fel az újabb kérdést. Mit tudsz róla? Hol az egyik rendőr faggatott, hol a másik, ami szörnyen zavart, mert a kérdések kereszttüzében olyan váratlan dolgokat is firtattak, amiről sosem gondolkodtam. Érdekelte őket, hogy miért barátkoztam vele, mi kötött hozzá. Semmi, válaszoltam, véletlen ismeretség. A Csillag Szálloda söntésében… Ő az utasokra várakozott, én pedig a házigazdámra, mert a házigazdám az étterem pincére volt, és jobbnál jobb falatokat kapott a szakácsnőktől. Savanyú levest, lucskos káposztát, bécsi szeletet, rántott borjút, pecsenyét…
A lebuj étlapja sem érdekel bennünket, mordult fel a rendőr. A kérdésem elég világos, nem? Milyen viszonyban voltatok? Egyszeriben úgy éreztem, mintha én lennék a gyanúsított. Zavaromban azt találtam mondani, hogy régi ismerőse, vagyis barátja vagyok. Igen, így is fogalmazhatnék. Az is lehet, hogy csak most jöttem rá, hogy cimborák vagyunk. A véletlen hozta így. Bár sorsszerű. Azt akarta, hogy író legyek, és írjam meg életének történetét. Hát ez kötött össze bennünket, válaszoltam. Persze azt is állíthattam volna, hogy semmi közünk egymáshoz. Például, két idegen utazott egy fiákeren. Rossz időben, rossz helyen találkoztunk. Talán erről van szó, és semmi többről.
A rendőrök a fejüket vakarták. Nem értették a magyarázatom. Miféle idegen? Miféle író? Azt hiszem, mégiscsak író, döntötte el a másik, mert összevissza zagyvál. Semmi, de éppen semmi számunkra fontos konkrétummal nem tud előrukkolni.
Ismétlem, éppen arról mesélt, hogy bejöttek a honvédek, ő pedig rohant haza, hogy elmondja az apjának, aki 1918-ban felszabadítóként masírozott be Újvidékre.
Az más, bólintott megkönnyebbülten a rendőr, tehát az apja partizán volt. És tudja-e a megboldogult apja nevét?
Az apja nevét sohasem említette, sőt, tudomásom szerint az apja nem volt partizán. Felszabadította a várost, ennyi. Azért ragadt itt, mert meg volt győződve, hogy az Ígéret Földjére érkezett. Élete végéig ebben a hitben élt, holott mint kiderült, ilyesmi nem létezik. Csúnyán átverték.
A rendőrök újra felkapták a fejüket. Miféle Ígéret Földje? Kik verték át? Kikre gyanakszik? Á, semmi, válaszoltam. Maradjunk annyiban, hogy fennhangon gondolkodtam.
Majd megtanítunk mi, te vén fasz! – mordult rám a fiatalabb hekus. Világosan, pontosan, értelmesen válaszolj a kérdéseinkre, mert jegyzőkönyvet kell vennünk. Nekem ne fecsegj az Ígéret Földjéről! Szóval, az apja is, meg ő is partizán volt. Igen vagy nem?
...