Hol volt, hol nem, egy búsuló királyfi;
anyja meghalt, és apja, a király
már három éve messze háborúzott;
üresen állt az egykor büszke vár.
Sehol egy lélek, csak a kis királyfi,
ő járt a gyomtól fölvert udvaron;
félt, mert magában nem ember az ember,
lelkét a bú fölverte, mint a gyom.
Megunta végül a magányos házat:
vállára puskát, kedves fegyverét,
s vadászni föl!… Három nap járta, járta,
királyi apja vadas erdejét,
de elkerülte a vadász-szerencse;
egy vad nem sok, de annyi se akadt,
szégyellte is magát a kis királyfi,
szégyenletében majd sírva fakadt.
Egyszer csak ugrik előtte a fűből,
s már szökne is egy nyúl a sűrübe.
– Hóha! – kiált és céloz a királyfi
hogy kapja ím a puska végire.
De térdre esik féltében a kis nyúl,
sír, sír – az erdő csöndjét fölveri,
míg megsajnálja, puskáját leejti:
– No, szaladj! – és még dobbant is neki...