...A nagy, hatvanméteres pincehelyiség csordultig telt emberekkel. Itt nem lehetett fűteni, hidegen, sárgán világított a három vézna villanykörte. Bezerédi Sztálinról beszélt. Halkan beszélt, szóvirágok nélkül, de a hosszú, visszhangokat szülő szuterénben pisszenni, köhécselni sem akart senki; szava tisztán és akadály nélkül szállt a pince túlsó végéig. Nem rajongott, elhagyta a nagy hasú szólamokat, csak az életét mesélte el, hetven hosszú esztendejét, hetvennél is kevesebb kurta mondatban.
Hátul, a pince homályos végében egy munkás szót kért.
– Elvtársak, jövő héten a zsaluzókból brigádot alakítok. Most végzek száztíz százalékot. December huszonegyre vállalok száznegyvenet. – Egy szemvillanásra elhallgatott. – Sztálin elvtárs – nagy ember.
Ahogy a szikra lángra kap a száraz hasábokon: röpült, verdesett, villogott a tüzes szó. Mindenki beszélni akart, s mindenki röviden beszélt.
– Mink ácsok ígérjük, a Sztálin-születésnapra befejezzük az utolsó munkánkat is, itt, az ötös házon.
– Tetőfedő vagyok, december huszonegyre két házat befedek.
– Asztalosok, vállaljuk el, hogy valamennyien elérjük a százharminc százalékot.
– Mi, préselőnők megbeszéltük, a műkőben a felére nyomjuk a selejtet.
– A tervezőiroda dolgozói nevében: erre a napra elkészítjük a jövő évi ütemtervet.
– Kubikos vagyok, vállalok kétszáz százalékot.
– Én kétszázhuszat.
– Annyit én is.
– Én, Sólyom Dániel főpallér, december huszonegyedikére három házon glejhnit vállalok, vállalják mindazok, akik ott dolgoznak.
Dancsó János, a kőműves épp ezer százalékot ígért. Fekete felállt, és ígért ezerkétszázat. Aki eddig csak kukacoskodott: még a kicsiny, öreg Brunner bácsi is vállalt százhúszat. Tulipán Mihály a botjával hadonászott, az építkezés összes dolgozója nevében ígéretet tett, nem lesz többé késés, ő vállalja a felelősséget...