Önmagamról,
abból az alkalomból, hogy először jelent meg nagyobb adag versem, a Ne mondj le semmiről című antológiában
Talán még körkérdésre válaszolni is kellemesebb – körmondatokban persze –, mint két oldalt írni úgy általában, „amiről jólesik”. Az írás általában nem esik jól; nem emlékszem rá, hogy valaha is jólesett volna, kivéve azt az önfeledt kezdeti korszakot – és erről talán mégiscsak jólesik írni –, amelyben fölfedeztem magát a lehetőséget, mármint a versírás lehetőségét. Hát még amikor az irodalmi élet kapui is megnyíltak előttem! Persze nem azokra a több mint gyanús üzelmekre gondolok, amiket ezen a fedőnéven szokás emlegetni. Valóságos belső munkatársa lettem a Május című folyóiratnak („Kézirat gyanánt – szerkeszti a szerkesztő bizottság”)! Addigra már napvilágot látott, azaz legépeltetett első verseskötetem, egy példányban, a szerző saját illusztrációival, nem is szólva alkalmi költeményeim tömegéről: nagy részüket az osztályfaliújság számára készítettem, amelynek mellesleg főszerkesztője is voltam az idő tájt, vagyis 1958 körül. S éppen ennek a, ha nem is nemzeti, de osztály-bárd szerepemnek köszönhettem, hogy a Május eggyel fölöttem járó szerkesztői (egyszersmind szerzői) fölfigyeltek rám: elolvasták a tanév – alkalmasint első gimnáziumi tanévem – befejeződését ünneplő hexameteres poémámat az említett fórumon. Egy elsős antik formában versel? Nyomban kéziratot kértek tőlem lapjuk számára!
Ha magamra vonatkoztatva idézőjel nélkül használhatom a költői pálya kifejezést, csakis az ezutáni néhány évvel kapcsolatban. A folyóirat szerkesztésében esztétikai szempontok érvényesültek. A Nyugat hagyományát követve a vezető lírikusok – és csak ilyenek voltak, szám szerint három – versei külön kötetekben is megjelentek, a Május kiadásában, tizenhat – azaz kétszer nyolc gépelt példányban, akárcsak maga a folyóirat. A példányok olvashatósága – természetszerűleg – másolati fokozatuk arányában egyenletesen csökkent; de mit számított ez? Csak a Mű számított, és mi magunk természetesen jól ismertük egymás műveit. Pedig soha különbözőbb költői törekvéseket, mint a Május három lírikusánál! Nem is ajnároztuk egymást, a legkevésbé sem. Lapunk vezető kritikusa például a Május misztikus-irracionalista-nietzscheiánus-dadaista feketebárányának verseskötete elé írt bevezető tanulmányában a szerző tehetségének és eredményeinek nyomatékos elismerése mellett határozottan kritikai éllel állapította meg, hogy a „Martat a kilincsi páros-halott” kezdetű epigramma „méla és állati bárgyúságú kicsengésében a szakadék legmélye felé mutat”.
A magam akkori verseiből nem idézek. A dekadenciának egy enyhébb, felhámját tekintve tetszetősebb, belsejére nézve alaktalanabb, pépesebb állagú változatát műveltem, rendkívüli termékenységgel. Kétségbeestem volna, ha nem írok meg hetente legalább két, de inkább három kétségbeesett verset. Vétkeimet főkritikus barátom tanulmány terjedelmű levelekben olvasta fejemre.
„Hol vannak a barátaim?! Kamaszkorunk mélyére hullva” – panaszolta a harmadik Május-költő, immár nyomdai úton előállított kötetében. És hol van az írás önfeledt boldogsága? „Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok?” – folytathatnám Füst Milánnal; úgy terveztük, hogy az ő emlékének szenteljük a Május utolsó számát, de hát az agg mester nem méltányolhatta szempontjainkat, bármilyen őszinte lelkesedésből fakadtak is, és túlélte a folyóiratot. Mire negyedikes lettem, a többiek leérettségiztek. A pályát bezárták – mondhatnám patetikusan. De azért a helyzet nem ilyen melodrámai. Hiszen így vagy úgy mindig van lehetőség verset és eszmét cserélni azokkal, akikkel fontos és érdemes; és ha más nem is, a papír meg a toll – vagy az írógép – adva van.
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974