...Oh csupa szerelem vesz itt is körül újra. Kicsit fullasztó. Olyan a légkör, mint a pálmaházak gőzös sűrűjében, hol a fiatal fák vagy a rügyek bűnös illatát is érzem, s bizony néha szédülök. Különben nincsen semmi baj. Azt bátran állíthatom, hogy mindenki kedvel, az egy grófné tán a kivétel, aki mindeddig idegenkedik s rideg.
De már e Róland bácsi például húsz masszázsomra olyannyira jobban lett, hogy üldögél, egy pár nap előtt pedig váratlanul így szólt hozzám:
– Maga egy kis csodadoktor. Mihelyt kikerülök, küldök valamit, magának külön. Van nekem miből, nyugodt lehet. S ha így megy, újra megnősülünk, vegye tudomásul, ötödször is, és azért is, hogy hadd fulladjon meg, akinek nem tetszik, – még megmutatom én e kutya világnak… Már van is menyasszonyom: itt! – s e szónál homlokára mutatott.
Egyszóval szerelem… hogy annál maradjunk. Brigitta tán az egyedüli, aki nem szerelmes (öregasszonyokat nem számítva, bár még azt sem tudom biztosan), de Brigittáról biztosan tudom… ez nem szól semmit semmihez, oly közönyös, csodálatos egy lány…
Még Gertrúd is, – … a szobalányom arca is egy hőség… ábrándokkal lehet teli szegény feje. Ma, hogy benyitok szobámba – nyilván nem hallotta meg a lépteim, – hát ott találom őt: a sublót közelében áll, és megfeszített figyelemmel töpreng, látom rajta…
– Gertrúd, mit csinál? – szólítom meg és nevetek.
– Oh doktorkisasszony – riad fel, s máris megtelik a szeme könnyel. – Engem pedig szeretet önt el ilyenkor rendesen. Mert bármily nevetségesek is együtt, egy tömegben, külön-külön mégis kedvesek a szeretők. Vállára tettem hát a kezemet.
– Szerelmes Gertrúd? – kérdezem, miközben érzem, hogy magam is kicsit pirulok. Hát persze… Nem mondhatja meg, hogy kibe, én azonban talán tudom is – oly különös ez! – engem a szemefénye tájékoztat, nem vagyok még biztos benne, de már képzelem…