Nékem is volt kutyám valaha, úgy nézzenek rám.
Azt hiszem, még első elemista voltam, akkor tavaszon volt, hogy apám úgy jött meg egyszer estefele, kutyó ügetett a lába mellett a tornácon. Félszemű kis kutya. A legszívélyesebben fogadtuk mink gyerekek a vendéget, az is azonnal felmelegedett irányunkban, minekután sorba szaglászott bennünket. Farkát csóválta, megnyalta kezünket, fel-felugrott ránk, a végin lefeküdt hanyatt, hemperegni is szeretett volna már az új barátjaival. Elmesélte apám, hogy abban az utcában, ahonnét indult, hozzá szegődött ez a kutyus, ott csücsült volt az árokparton magában. Apám, azt mondja, csak éppen megsímogatta a bottal a hátát, az osztán elég volt a kis kutyának arra, hogy utánamenjen apámnak, akárcsak invitálta volna. Mikor a mi utcánkra ért apám, vissza akarta zavarni a kutyust, menjen haza. De a kutyus éppen csak hátramaradt egy-két lépést, megint utánajött apámnak. Olyan bánatosan pislogott a félszemével felfele, apám megsajnálta. A kapu előtt megállott a kutyus, úgy pislantott fel, mintha kérdené, szabad-é? úgy bátorkodott osztán be a kapun.