Réz Pálnak
„borul le hálám”(Weöres)
Óh, Ady Endre, Babits, Kosztolányi,
Tóth Árpád, Szép, Füst, bús Juhász, Karinthy!
Hány égi Mester! Oly sok oskolányi!
S míly hangzatok!… Ha hűs szeráfkar int, ti
Halkan danoltok, mint megannyi szárnyas,
Félszeg Cherub, ki hollandus, flamandus,
Hispáni s talján vásznakon friss, árnyas,
Lankadt ligetben próbálgatja lant dús,
Bágyadt játékát – vagy cifrázza kampán
Borongását gordonkán, méla brácsán,
Bambán, nagybőgőn, viola da gambán,
Míg palazzóknak pöndül szél a rácsán
Pazar Florencben – vagy trilláz a flótán,
Mely furcsa, fürge, lomha, renyhe, gyöngéd,
S úgy fújja, mint egy sarki házaló tán,
Ki rúgja büszke Róma szent göröngyét
Közben tempózva – vagy Velence fáradt
Szívében ver csembalót, néha lanyhán,
Casanovásan nézve: merre áradt
A tenger, túl az élet szép kalandján,
A fényen át – vagy páros orgonákon
Futtatja pőrén lágy, fakó, sok ujját,
Színén, visszáján s három sor fonákon,
Hogy majd siket tanoncok jól okulják,
Mint Bach vagy Händel – vagy beteg klavíron
Bánatba horgad, mint maláj blazírt bonc,
Billentyűz, hajlong, légben ellavíroz,
S nem boldog ő, miképp Mozart, a virgonc,
Ha víg zenét ont – vagy mérges cselesztán
Csapkod haragvón, hervadtan, szelíden,
Hozzá hasonló Művész egy se lesz tán,
Ki dóron, iónon játszik, s ejsze líden,
Ily áhítattal – vagy komor dorombon
Rezget ki sóhajt, s dudán, oboákon
Matat finom begyekkel, oly gorombán,
Hogy mámorával lustán lobog, átfon
Az omló Cherub, s elvérző körömmel
Tép trombitába… Óh, te szent, kivénhedt
Költészet, könnyet érted ős öröm nyel –
Időtlenülsz, ifjonti, messzi ének!
Az Úr legyint, az Angyalt gyászkar inti,
S az Ördöghöz, ki költőt kosztol, átnyit:
„Zabás, hová tűnt Tóth, Juhász, Karinthy?
Babits? Te láttad Adyt?… S Kosztolányit?
Kiből lesz Mester itt, ki még sok oskolát nyit?”