A sorsjegy

Sorsjegyet kapott Lóci; arcán
csak úgy tündökölt a remény,
(melynek, mint a neve mutatja,
rokona a főnyeremény).


– Negyvenezer! – hirdette Lóci
és mosolygott rejtelmesen,
szórta a kincset és igérte,
hogy háromezret ad nekem.


– Háromezer pengőt, fizesd ki
az adósságod, – mondta és
mint egy kis mennyei pénztáros
úgy járt-kelt közöttünk egész


héten… Hiába magyaráztam,
érveltem, számoltam neki…
– Valaki nyer, – felelte, – mért ne
lennék én az a valaki?! –


Már untam a kérdést s a választ:
– Mért épp te? – Mért ne éppen én? –
és lefeküdtem a diványra,
de oly büvös volt a remény,


hogy végül én is eltünődtem
s míg Lóci rajongott tovább,
hogy biciklit vesz és nagy útra
indul hegyen s tengeren át,


lassan megfertőzött az álom,
a remény, az édes ragály,
gondoltam: gyáva az okosság
s kár félni attól, ami fáj,


a csalódástól, éreztem, hogy
a sorsot hajlítani kell,
akarni, hinni, megbüvölni,
a hit sziklákat mozdit el,


gondoltam: elgyengít a kétely
s Lócinak igaza lehet,
hogy… És fölnéztem és előttem
némán gubbasztott a gyerek,


s csüggedten és csak nagysokára
szólt: – Ezret legalább… talán…
vagy százat… – Minthogyha a sorssal
alkudna, úgy nézett reám…

Felugrottam: – Nem! Negyvenezret! –
s már én kezdtem biztatni, én;
pedig éreztem, most repült ki
kezünkből a főnyeremény.

OLVASSA TOVÁBB!