Sorsjegyet kapott Lóci; arcán
csak úgy tündökölt a remény,
(melynek, mint a neve mutatja,
rokona a főnyeremény).
– Negyvenezer! – hirdette Lóci
és mosolygott rejtelmesen,
szórta a kincset és igérte,
hogy háromezret ad nekem.
– Háromezer pengőt, fizesd ki
az adósságod, – mondta és
mint egy kis mennyei pénztáros
úgy járt-kelt közöttünk egész
héten… Hiába magyaráztam,
érveltem, számoltam neki…
– Valaki nyer, – felelte, – mért ne
lennék én az a valaki?! –
Már untam a kérdést s a választ:
– Mért épp te? – Mért ne éppen én? –
és lefeküdtem a diványra,
de oly büvös volt a remény,
hogy végül én is eltünődtem
s míg Lóci rajongott tovább,
hogy biciklit vesz és nagy útra
indul hegyen s tengeren át,
lassan megfertőzött az álom,
a remény, az édes ragály,
gondoltam: gyáva az okosság
s kár félni attól, ami fáj,
a csalódástól, éreztem, hogy
a sorsot hajlítani kell,
akarni, hinni, megbüvölni,
a hit sziklákat mozdit el,
gondoltam: elgyengít a kétely
s Lócinak igaza lehet,
hogy… És fölnéztem és előttem
némán gubbasztott a gyerek,
s csüggedten és csak nagysokára
szólt: – Ezret legalább… talán…
vagy százat… – Minthogyha a sorssal
alkudna, úgy nézett reám…
Felugrottam: – Nem! Negyvenezret! –
s már én kezdtem biztatni, én;
pedig éreztem, most repült ki
kezünkből a főnyeremény.