(Kis magyar Ešterházy)
A Termelési regényben a következő párbeszéd zajlik az Elbeszélő (E.) és az elbeszélés fölé odahajló, azt Eckermannként (E.) kommentáló beszélgetőpartnere között: „Megkérdeztem, úgymond, tőle, olvasta-e, mit mondott Joyce úr? Joyce úr azt mondta, hogy 300 évnyi munkát ad a kritikusoknak… És hát ugye, ami azt illeti, a mester is ad. Mert hát az utalások, ollózások, ezek földerítése, s ez az egész hóbelevanc mint műfaj… Ad. Kétnapnyit.” (Esterházy 1979:176) Annak idején annyi megjegyzést fűztem ehhez, hogy „A szerző szerény!” (Bojtár 1979:114)
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, s már csak ebből is megtanulhattuk, hogy pantha rei. 2008 tavaszán megjelent regényében (Semmi művészet) Esterházy Péter immáron pontosan megadja minden idézet, minden vendégszöveg forrását. Lehet, hogy ebben nem csak az a cikk játszott közre (Forgács 2007), amely jogellenes és etikátlan plágiumnak minősítette a más szerzőktől származó és jelöletlenül hagyott, sajátként kezelt szövegek beiktatását, hanem a cikk nyomán a litera portálján és például a 2007-es JAK-táborban kibontakozó heves vita is. Greff Andrásnak 2008-ban adott interjújában Esterházy jóval megengedőbb, mint korábban: „azt rossz megoldásnak gondolnám, ha ezt a problémát a jognak a lehetőségeivel oldanánk meg. Bár van, amikor nincs mit csinálni. Hivatkoztak is ezekben a szövegekben az amerikai kiadásra, ott mondhattam én bármit az intertextualitásról meg arról a finom kelet-európai szövegremegésről, mindegy volt, roll over, beindult egy gépezet. Más térben zajlott a dolog. Abban is van igazság, hogy itt, minthogy az egész nem jogállami keretekben alakult ki, a jogról való gondolkodás nincsen is. Nem véletlen, hogy aki fölvetette, az Amerikában élt: ott ez a szempont nagyon erős, és erre nincs is mit mondani.” De azért így folytatja: „Lényegében az irodalom nem érdekli azt, aki ezt így szóvá teszi, de hát ez legitim álláspont. Időnként valóban vannak kétséges pontok. Egyik része (…) akkor van, ha önmagában megálló, vagy sugárzó egységről van szó, ilyen mondjuk a Harmoniában a Garaczi apaaláírásos szövege vagy Görgey kitelepítéses szövege, ahol egyébként jelzem intarziával, meg a változtatásaim miatt egész mást is mond ez a rész (kiemelés tőlem – B. E.), de mégis. A másik az elrontás, de ez alig történt meg, azt hiszem.” (Esterházy 2008:II–III.) Az író – vitapartnereivel együtt – mintha elfeledkezni látszana a kétféle idézési mód legkirívóbb két esetéről munkásságában.
Az utóbbival kezdve: Esterházy 1982-ben egyetlen fehér papírlapra lemásolta Ottlik Géza Iskola a határon című regényét úgy, hogy amikor az oldal aljára ért, a tetején folytatta a másolást, s az egymásra írt sorok végül egy olvashatatlan fekete képpé folytak össze. Balassa Péter kacifántosan többfajta mély művészi értelmet – többek között az idézést – tulajdonított e szó szerinti szövegrontásnak (Balassa 1985), de sokan voltak olyanok, akik csak legyintettek: ártalmatlan különcködés, magánügy. Akár így, akár úgy, minden esetre Molnár Ferencnek, aki A gőzoszlop című kisregényében (1926) megálmodta Esterházy előképét, az esetről nem az irodalom jut az eszébe: „A főispán regényíró volt. Egy félév óta dolgozott nagy társadalmi regényén, amely bizonyára nagyon érdekes volt, de senki el nem olvashatta; mert a főispán írás közben nagyon inpraktikus módszert használt: az egész regényt egy lap papírosra írta. Mikor elkezdte, végigírta az oldalt. Aztán ahelyett, hogy másik papírlapon folytatta volna, újra kezdte felül az írást a teleírt oldalon. Aztán mikor leért a papír aljára, megint nyugodtan folytatta fölül. Mikor nekem megmutatta a regényt, már hat hónap óta írta. (…) A papíroson nyomai sem voltak az írásnak. Mintha tintával feketére festették volna, egyszerűen fekete papír lett belőle. (…) Ez a regénykézirat nem kitalálás, hanem tény a patológia történetében.” (Molnár 1926:345)
Én azonban most a legnagyobb „önmagában megálló, vagy sugárzó egységet”, s ennek kapcsán egy apró élet- és irodalomtörténeti tényt szeretnék górcső alá venni és a rárakódott mindenfélétől megtisztítani, azt igazolandó, hogy az Esterházy-féle idézési technika indoka, s ennek folytán megítélése is nagyon különböző lehet.
Esterházy Péter és Danilo Kiš első, és mindmáig legtöbbet vitatott (szellemi) találkozásáról van szó. Amely avval kezdődött, hogy 1984 táján barátomtól, Dömölky János filmrendezőtől megkaptam az Enciklopedija mrtvih (A holtak enciklopédiája) előző évben Belgrádban megjelent kötetét, avval, hogy hátha akad benne valami megfilmesítésre alkalmas. Kiválasztottam három elbeszélést, amelyeket szerb-horvát szakos egyetemista fiam, Bojtár B. Endre le is fordított egy esetleges film számára – amiből egyébként aztán nem lett semmi.*126 Köztük volt a Slavno je za otadžbinu mreti, amelyet a fordító Mily dicső a hazáért halni címen magyarított. A cím Horatius szállóigévé lett sorának („dulce et decorum est pro patria mori”, Ódák, III, 2) némileg lerövidített és ezért nehezen felismerhető fordítása...
