...Az apród néha oly várakozással hallgatta őket, mintha valamelyikük igaza a másiké fölébe kerülhetne, aztán föl kellett ismernie, az efféle vetélkedésnek nem lehet győztese. Ám ő jó ideig hol egyik, hol másik vélekedés nyomába szegődött, hátha valamelyik diadalmaskodnék a másik fölött. Amint ekképpen rohangált egyik zászlaja alól a másiké alá, kiderült, a vén pap szavai mindegyre a megátalkodottat térdepeltetik meg benne: míg a jámbort sanyargatja s töri össze Fortuna úr; miközben ő a hadakozók közé kerülvén mindig annak szolgál pajzsául, amelyik felé a másik dárdája repül. Így hát e viadaloknak mindenkor ő lett a győztese és a vesztese is. Idővel megsejtette: nem a jó és a rossz, nem a kegyes és a gyarló, vagy az üdvös és a kárhozatos csap össze e gyertyaemésztő viadalokon, hiszen ezek az ő lelkében, elméjében is együttkucorognak összekapaszkodva, párosan. S ha néha vacognak, dideregnek: egymásnak vetik hátukat.
És míg eleinte előfordult, hogy a bortöltögetést, apródkodást elunva a hátasládán magára húzta a subát s elaludt, később megesett, azután sem jött álom a szemére, miután aludni tértek a mesterek, s a könyvesház elcsendesedett.
Reggelre kelvén akár tova is űzhette volna emlékezetéből az este hallottakat, mint megannyi zavaros, zaklató álmot, mellyel úgy bánik el az ébredés, mint kósza párákkal a szél: iskolamesteri háborgást, vénpapi okoskodást egyaránt tagadni látszott a valódi való.
Az ablak hólyagosüveg szemei a kelő nap világát száz ezüst tincsbe fésülték, s mint laza fénykévét hullatták a könyvesház öreg bútoraira. Az udvaron Baga Rozál sulykolója salapált, nemsokára fölsírt a kisfiú, rimánkodta Hódy Ágó csecsét, majd Terebi úr fújtató szuszogása közelgett a tornác felől, kezében hozta csizmáját, melynek szára lötyögne ugyan az apród derekán, ám azt a vén pap lábára fölkínozni akármilyen várostrommal felér...