Amikor betért az állomástól számított második sarkon, már az alkonyat kisutcájában ballagott. Hirtelen lett sűrű és fojtó a félhomály, csak a mozdonyfütty vágott be élesen a szűk utca foszló körvonalú házai közé. Ezek itt félálmukban mindig utaznak valahová, gondolta egy-egy mozdonysikkantás után Góth Gábor. Ezek itt, és megállt a különcködő, a többi ház közül kiváló villaszerű építmény kovácsoltvas kerítése előtt. Bár még sosem járt itt, gondolkodás nélkül lökte be a csikorgó kaput, rózsakert ösvényén jutott a bejárat elé, három lépcső, aztán, bár ujját először tétován nyomta a csengőgombra, a kelleténél egy pillanattal tovább ott ragadt, mintha az ajtón túlra mutatna Góth Gábornak: oda kell bemenned. Az ajtó abban a pillanatban nyílt, amikor végre sikerült elrántania ujját a gombról.
Ilona. Ez csak Ilona lehet, s azért oly valószerűtlen, mert pont olyan, amilyennek lennie kellett Góth Gábor hétévi meg-megidézése után. Még az ifjúkori képbe gondos-feltételezően belerajzolt, élesedő szarkalábak is ott pókhálóztak a szeme sarkában.
– Ilona – mondta csöndesen.
– Eljöttél. Eljöttél egyszer te is – biccentett minden meglepődés nélkül Ilona asszony, félrehúzódott az ajtókeretből, s csak a szemével hívta. Hátuk mögött az este akkor gördült az utcára, amikor az ajtó becsukódott. Egy nagyon homályos folyosón és egy még homályosabb előszobán át jutottak a kivilágított nappaliba, de erre az estére Góth Gáborban már végig a kintről hozott, mélyülő alkonyat maradt.
A tágas, magas helyiségben az öreg bútorok meg a századeleji rámákban függő vagy komódra állított képek között, e színpadias berendezés közepette, mely híven őrizte az otthon látszatát, egy valódi bőrfotelban ott ült Lajos. Arcán az öröm, kelletlenség, bosszúság, sőt harag egyetlen szemvillanás alatt suhant át, aztán csak valami elnéző jóindulat maradt e színjáték után.
A felállás és ölelkezés amolyan „hát eljöttél, öregfiú”-s lelkendezésben folytatódott, és akkor Góth Gábor megpillantotta azt a helyenként megfeketedett aranyrámájú képet a komódon, rövid, felcsapó gyermeknevetés ütötte meg a fülét, amit öregasszony duruzsolása párnázott körül. Lajos a képre kapta tekintetét, aztán egy inkább ingerült, mint bocsánatkérő „pillanatra” után, résnyire nyitott ajtón surrant be a másik szobába.
Góth Gábor még mindig állt. Ilona asszony is állt. A nő a férfit nézte, az meg a komódon lévő képet: középütt Ilona, kezét monalizásan nyugtatja a hasán, mellette Lajos, a másik oldalán Góth Gábor. A nő egyik kezének kinyújtott ujjai feléje mutatnak, most úgy tűnik már, jelentőségteljesen. Góth ebben a pillanatban érzi, hármuk közül csak ő változott, Ilonára pillant, és megállapítja: előnyére. Jelen idő van, és mindig alkony, valahol belül. Öregasszony-sutyorgásba pólyált gyermekhang távolodik a másik szobában, ajtó csukódik rá. Halkan, gyanúsan halkan. Góth megborzong. Olyan halk itt minden, mint az örök lemondás.
– Hát így, ebben a kisvárosban tengetjük napjainkat – mondja a visszatérő Lajos. Góth beleereszkedik a karosszékbe, kis utazótáskáját a lába mellé húzza, mint aki már most indulni készül, s ezzel akarja megnyugtatni a házigazdát. Ilona áll, a férje bőrfotelének hátán nyugtatva azt a monalizás kezét: családi kép, örökös lemondás hitelesíti valódiságát.
– Könnyű titeket megtalálni…
– Csak akarni kell…
– Szép nagy ez a villa – mondja aztán Góth.
– Nagy – mondja Lajos, arcán tűnt barátság lopakodik át.
– És jó ez a konyak.
– Izraeli.
– Jó izraeli – forgatja kezében a poharát Góth. Nem meri egyből leküldeni az italt, mostanában hamar elérzékenyül, s akkor mindig kimondja, amit gondol. Most pont ezt nem akarja. A képet nézi lopva, még mindig a Lajos válla fölött, aki erre ideges lesz. Ebben a helyzetben nagyobb ostobaság nem beszélni erről a képről.
– Megőriztétek – tűnődik Góth. – Régi diákévek, örök barátság!…
– Csak már egy kicsit megfakult – mondja Lajos, s tudja, itt minden mondat, a kerülő is, célba talál. – Ilona nagyon ragaszkodik a régi emlékekhez. Igaz, Ilona?
– Igaz, Ilona? – kérdi Góth is.
– Igaz, Gábor.
– Hát ezért néztem be hozzátok. Gondoltam, ha már itt járok… Ha már elvetődtem ebbe a városba… Ha már itt laktok… – kétségbeesetten kezdi újra az egyre elakadó mondatokat. – Ha már úgyis… Holnap hajnalban indul a vonatom.
– Persze, persze, pajtás – dünnyögi Lajos. – Jól kibeszéljük magunkat ma este. És ha nem volna olyan sürgős, akkor holnap…
– Pedig menni kell. Hív a kötelesség! – int pátosszal s ugyanakkor enyhe iróniával is Góth.
– De addig jól kidumáljuk magunkat!
– Jól…