D. M. – A dráma műfaja jól tűri a paradoxonokat. Így például a magyar irodalom drámaszerzőiről – jellemzésül – általában meg szokták említeni, hogy több műfajú írók: költők, novellisták, esszéírók, sőt; regényírók is olykor. Mindezt félreérthetetlenül a mentegetés gesztusával, mintha a drámaiság egymagában kissé restellni való „főfoglalkozás” volna – nálunk. Hubay Miklóst ellenben, akivel a hetvenes évek magyar drámájának a helyzetéről beszélgetünk, bár kritikát, színháztörténeti tanulmányt, esszét is ír, még egy műfajt is teremtett, amelynek Napló – nélkülem a címe, az irodalmi közvélemény kizárólagosan drámaíróként tartja számon. Idestova negyven esztendeje, amióta első darabját, a Hősök nélkült 1942-ben a Nemzeti Színház bemutatta. Ez is egy paradoxon, s összefügg-e valamiképpen azzal az írói sorsparadoxonnal, hogy Hubay Miklós, a pár excellence drámaíró, többet szerepel drámáival nyomtatásban, „papírszínházban”, mint színpadon, „kőszínházban”?
H. M. – Előbb inkább arról kéne beszélni, mi az oka annak, hogy Magyarországon, mint te magad mondtad, egy idő óta, jó idő óta, a drámaírók nemcsak drámát írnak, hanem vagy a regényirodalomból rándulnak át a drámaírásba, vagy pedig a dráma mellett művelnek egyéb műfajokat. Nem a műfaj, nem a dráma paradox. Hanem a dráma magyarországi helyzete. A drámát, a műfajt meg kell védenem. A dráma maga a következetesség, a könyörtelen logika. De az íróknak Magyarországon sokkal nehezebb megteremteniök azt az eleven, intenzív kapcsolatot a színházzal, amely szükséges ahhoz, hogy ebben a nem könnyű műfajban kitartsanak. Aztán, az írói igényesség Magyarországon, miközben tudja, hogy a dráma a világirodalomnak egyik legmegbecsültebb műfaja, a kialakult hazai viszonyok miatt mégis kevésnek érzi a dráma rangját és becsületét, ezért magasabbra tekint becsvágya, s inkább más műfajokban próbálja magát megvalósítani. Ha pedig mégis a drámában jelentkezik teljes írói igényességével, azt kockáztatja, hogy nem tud szót érteni a színházzal.
D. M. – Miben jelentkezik ez az értetlenség?
H. M. – Például abban, amikor egy színigazgató így szól a drámaíróhoz: „téged nem játszunk, mert te túlságosan megírod a darabjaidat!” Feszesebb a darab konstrukciója: nem ad sok alkalmat, hogy a rögtönző típusú rendező belerögtönözzön. Mit tehet a drámaíró, ha csak úgy „hozzávetőlegesen” nem tud drámát írni? A papírszínháznak ír, és most már csakazértis a megformálás még fokozottabb igényével. Mert tudja, hogy drámái ilyen színigazgatói programok mellett nem számíthatnak színpadi sikerre, még előadásra se. Hanem ki kell bírniok a következő generációig. Úgy kell őket megépítenie, mint egy űrhajót. Ezért dolgozik ennyit rajtuk: készen vannak?, nincsenek készen?, holnap újra előveszi őket. Mivel színházi előadás, előkészület, közönség reakciója nem formálhatja őket, neki kell íróasztal mellett kiszámítania a formát. Színpad híján rá van kényszerítve, hogy megpróbáljon időtállót írni. Ez nem paradox, ez tulajdonképpen jó, csak majdnem abszurd igény. Űrhajó – a jövőbe? Űrhajó – kilövőpálya nélkül? Paradox helyzetben azonban nincs kiút, csak abszurd vállalkozás felé...