Giovanni háza

Régebben, huszonöt-harminc éve, ha megbetegedtem, kitágultak a szobák, s csaknem elvesztem a hullámos, bizonytalan rajzolatú falak között. Mostanában a fájdalom közelebb hozza a testemhez a falakat. Szorítanak a falak. A mennyezet fokozatosan lejjebb ereszkedik, és a mellemet nyomja. Fulladással küszködöm félálomban. A vasárnapra virradó éjszakán ismét kiderült, hogy epém van. Először csak kiderült, aztán a fájdalom tudatosította velem a létezés egész biológiai abszurdumát. A hajnal hűvös érintésében reménykedtem, az enyhület kegyelmében. De hiába sütött ki a nap, a mennyezet még mindig rám nehezedett.

Elmenekültem a lakásból. Lányommal, aki elég fiatal, május elsején lesz hétéves, úgy döntöttünk, hogy megkeressük Giovannit, aki valamikor fagylaltos volt egy dunántúli kisvárosban, s az utóbbi években Adyligeten lakik. Giovanni különös történeteket szokott nekünk mesélni Aquileiáról, a félig pogány, félig keresztény templomról, melyet nemrég elöntött a tenger, s a cédrusokról, melyek csak látszólag fák, mert törzsükben, lombozatukban egy-egy elhalt friuli polgár lakik.

Sokáig kerestük Giovanni kertjét és házát, de nem találtuk meg. Én már látni véltem a hatalmas feketefenyőt, mely a tető felett bontotta ki lombjait, s mint egy bozontos zászló hirdette, hogy „ez Giovanni háza”, de amikor közelebb jutottunk a kerthez, jól látszott, hogy káprázat az egész. Állt ott egy fenyő, de nem a ház előtt, hanem mellette, s ami a legszomorúbb, keresztes fenyő volt. Megértettem, hogy eltévedtünk. Talán egy utcával előbb vagy később kellett volna balra fordulni. Az erdőt valószínűleg a másik oldaláról szoktuk megkerülni, de a télen ezt elfelejtettem. Nekivágtunk egy újabb utcának, de hiába, idegen fák, idegen arcok és ablakok meredtek rám, s Giovanni háza sehol sem volt.

– Hová megyünk? – kérdezte a lányom.

– Nem tudom – mondtam. – Giovannit úgy látszik mostanában nem lehet megtalálni.

Ekkor hangok jutottak el hozzánk. Úgy tűnt, nyikorog valamilyen hatalmas gépezet. Füleltünk. Valami megreccsent. Talán egy fa a közeli erdőben. Látszólag minden előzmény nélkül dőlnek ki a fák. Szellő sem rebben, süt a nap, tavasz van, s egyszer csak egy cser vagy tölgy elzuhan. A kéreg takarásában lassan, észrevétlenül végzi el különös munkáját az idő és a természet. A Határ utca táján a nyikorgásba emberi hangok vegyültek. Kiabálás, nevetés, énekszó. Öntudatlanul meggyorsítottuk lépteinket. A Nagyrét utcán túl egy újabb erdőbe jutottunk...

OLVASSA TOVÁBB!