...V. A hosszú út alatt – úgy emlékszem, valamikor dél felé értünk Bécsbe – ismét számba vettem azoknak a háború előtti ismerőseimnek a neveit, kik valamennyire segítségemre lehettek abban az elég kalandos vállalkozásban, amelyre elindultam.
Valóban alkalmas hely volt ez a poggyásszal túlzsúfolt kis fülke az elmélkedésre. A foldozott ablaküvegen, annak lécekkel összetákolt résein alig derengett be ama hó nélküli télnek gyér világa.
Adorján és neje fáradtan szundikáltak. Még „Lolotte kutya” is csöndben és mozdulatlan volt. Bizonyára tudta, hogy minden mozgásra elillanna az a jó melegség, amellyel ő maga töltötte be a reáborított takarót.
Ismét, tán századszor, felülbíráltam azt a gondolatsort, azokat az indokokat, melyekkel álláspontunkat alátámaszthatnám.
Igen nagy kritikára van szükség olyan tárgyalásnál, melyet idegen emberekkel folytatunk. Nemcsak az egyén maga különbözően fogékony, de más-más az, ami visszhangra talál franciánál, németnél vagy angolnál. Más az, amit fontosnak tart, más, amit érdekesnek. Az ügy, amit előadunk, sőt annak érvei is ugyanazok, bár különböző ismeretkörük szerint kell azokat is előadni, és ezen kívül a hang, a szín, a hangsúly az is változik, és változnia kell aszerint, hogy melyikkel tárgyalunk. Ilyenkor érezzük leginkább, legvilágosabban az emberi mentalitás különbözőségét, amelynek ismerete nélkül, megértése nélkül nem lehet negociálni. Nem a magunk szemével kell látni, hanem a másiknak úgyszólván a bőrébe kell belebújni, „entrer dans la peau du bonhomme”, ahogy franciául olyan jellemzően mondják, annak a szemszögéből kell megítélni a mondandókat. Természetesen az igazság keretei között kell maradni, már azért is, mert minden legkisebb valótlanság előbb-utóbb megbosszulja magát, de alkalmazkodni az ellenfél gondolat- és érzelemvilágához végtelenül fontos. A német diplomáciának a háború előtti és alatti időben a legnagyobb hibája volt az, hogy sohasem értett meg mást, csak önmagát.
És ismét eltöprengtem azon: vajon az az ember, akit legelsőben megpróbálok fölkeresni, fog-e szóba állni velem, velem, ki csupán régi barátságunkra hivatkozhattam, és minden hivatalos meghatalmazás híjával lépek eléje...