A Sas utcai helyiség, melyet Ármin egy hadiözvegytől vett át, illatszer-nagykereskedés volt. Az özvegy csak a benne levő áruval együtt volt hajlandó eladni. Így lett Árminnak egy magazinra való régi, divatját múlt illatszere és egyéb piperecikke, mik a háborús konjunktúra ellenére is raktáron maradtak. A megszűnt illatszer-kereskedés egyik öreg segédjét megtartotta, és az áruból vagy száz csomagra való gyűjteményt készíttetett. Az üzlet vételárát és egyéb költségeit felosztotta száz egyenlő részre, és ez a századrész lett egy-egy csomag ára. Az öreg segéd szerint ezt a pénzt minden csomag nagyon, de nagyon megérte. Hirdetést tett a lapokba, és ezeket a csomagokat bonthatatlan egységekben kiárusította. A kiárusítást az öreg segéddel együtt Magdolna végezte. Nem sokáig tartott a készlet. Alig két hét alatt elfogyott. Éppen ezen a napon adták ki az utolsó csomagot.
Azért, mikor Magdolna lehúzta a redőnyt, még jó illat áradt a falakból, a falakon maradt üveges szekrényekből. Az üvegajtókat kitárta, és valósággal fürdött ebben a bódító illatban. Utoljára nyitotta ki a pult alsó szekrényét, melynek nem üvegajtója volt. Ezt az ajtót kulccsal nyitotta, és egy kis csomagot vett ki belőle. A csomagot szétbontotta, könnyű selyemingecske került elő abból, s más apróság. A selymet az arcához nyomta. A szekrény illata átjárta, valósággal bódító volt. Még egyszer körülnézett, a tárt ajtón a hátsó részbe is betekintett, s betette az ajtót, mert onnan új festék szaga áradt, hogy megrontsa ezt az illatot. Aztán levetkőzött. Hófehér vászoningét összehajtotta, és beletette abba a régi gobelinnel díszített szatyorba, melyet Claire-től kapott. A harisnyán kívül semmi más nem volt rajta. Az egyik szekrény ajtója tükörből volt egész a földig. Egy lépést tett feléje, aztán mégis visszanyúlt a selyemért. A karja most már nem vált el olyan sötétsárgán attól a falfehér résztől, melyet ruha takart. Mintha a bőre mindenütt valami rózsaszín árnyalatot kapott volna. Magára vette a selymet, és a tükör elé állt. Nyári vasárnapokról emlékezett a saját tükörképére. Az arca… az arca nem annyira, de a válla mintha idegen lett volna… karján nem domborodtak a kifeszült izmok, hanem puhán simult el a hús a nyakától a keze száráig.
Az egyik tornyos szekrénybe óra volt beépítve, ez az óra most ütött. Magdolna még egyszer leeresztette a válláról a sima pántokat. Beszaladt a mosdóba, és zsebkendőjével lemosta magát. Ez volt az egyik, amivel otthon kivált a többiek közül, hogy ruhával szeretett mosakodni. Erre pedig senki nem tanította. Talán csak emlékképpen maradt meg abból az időből, mikor még melencéből mosták végig a testét.
Olyan fáradt volt a vén óra, hogy mire hetediket kondult, Magdolna újra felvette magára a selymet. Mély, komor hangjuk van az ilyen szekrénybe épített öreg óráknak. Némelyik, mintha segítségért kiáltana valami barlangból.