...Pedig mindent tudtam róla, még azzal sem menthetem magam, hogy utólag derült ki. A hídon ment át a lányom biciklivel, mikor találkozott vele. Herczegékkel jött szembe, és mikor a Herczeg fiú ráköszönt, a lányom leszállt, és odament hozzájuk. Csak pár szót váltottak, éppen hogy csak bemutatták őket egymásnak, a lányom már szállt is föl, és biciklizett tovább. A későbbi vőm meg csak állt, utánanézett, és azt mondta, ez a lány a feleségem lesz. Herczegné mesélte, de gondolom, mást is mondhatott. Nem tud ez elmenni egyetlen nő mellett sem, hogy valami megjegyzést ne tegyen rá. Még ha én vagy a lányom ott is van. Utánanéz minden csajnak, és hangosan, hogy a csaj is meghallja, füttyent egyet, és mond valami közönségeset. Csuda csöcse van! Hogy mozgatja azt a szép farát! Tutajos kis nő! Meg ilyeneket. Ez a Herczegné, mikor meghallotta, hogy járni kezd hozzánk, váratlanul beállított, és mindent elmondott. Hogy milyen ember a Pali – mert Pálnak hívják –, és hogy ő már jó ideje ismeri, és nehogy hozzáadjam a lányomat. Én akkor egy szavát sem hittem el. Örültem az udvarlónak, és féltettem a lányom, hogy nem talál majd magának senkit. Hisz a kisebbiket már két éve elvitték. Az én vőm meg pontosan tudhatta, hogy Herczegné nincs valami nagy véleménnyel róla, talán az is a fülébe jutott, hogy járt nálunk, mert az mindennek elmondta. Hogy lépten-nyomon hazudozik, mások befeketítésében leli örömét, de közben máson sem jár az esze, mint hogy melyik férfival feküdjön le, mert legszívesebben minddel kikezdene. Egyszóval közönséges, fehérmájú perszóna. Ez persze se nekem, se az uramnak nemigen tetszett. A fiamról nem is beszélek, az ki nem állhatta, de nem is csudálom, mindig fölényeskedett vele. De mit lehet csinálni? Mégiscsak udvarló, ha idősebb is, mint szerettem volna, mert az a kerek tíz év, bizony nem kevés. Tudom én azt, a magam bőrén tapasztaltam, hisz az én szegény, öreg tengerészem tizenöttel volt több nálam. De arról csak nem beszélhetek a lányomnak! Meg ilyenkor melyik egészséges lány hallgat az anyjára! A vőlegényjelölt pedig minden vasárnap megjelent, gyakran még hétköznapokon is. Jön a hapsi, mondta a fiam, ahogy az ablakból meglátta. Neki csak hapsi volt. Ahogy a munkaideje lejárt, ott ült nálunk, egy lépést sem tehetett a lányom nélküle, a bálban nem táncolhatott mással, szüntelen ott lábatlankodott a sarkában, le nem lehetett vakarni. Így aztán a lányom minden régi ismerősét elmarta, hiába tette szóvá neki az uram, hogy ne jöjjön mindennap, hogy nem lehet egy lányt ennyire lekötni. Mintha meg sem hallotta volna. Kétszer kiadtuk az útját, a lányom menekült előle, de én azért akkor is láttam, hogy tetszik neki ez az egész. Ha késett Pali, bizony oda-odapislantott az ablakra, ahonnan szemmel lehetett tartani az utat, és csak akkor kezdett rá, hogy ki nem állhatom, mikor biztos volt benne, hogy jön. De az udvarlás nem tartott soká. Egyszer váratlanul azzal állított be a hapsi, hogy Kalocsán állást ajánlottak neki, lakást is adnak, de csak akkor, ha nős. Két hét alatt össze kell házasodniuk. Kétségbe voltam esve. Minek ezt elsietni?! De milyenek a lányok! Fogalmuk sincs, mibe ugranak bele, de mindenáron ugrani akarnak. A mi lányunk még hallgatott volna is ránk, de merhet ilyesmiben tanácsot adni a szülő? Hátha nem jön más? A kisebbik már két éve elment hazulról, s jól láttam, hogy ennek is férfi kellene, és most kosarazzam ki ezt a jól kereső mérnököt? Főmérnök, lakás is van, mit lehet tenni? Pedig még a szüleit sem láttuk addig. Mindig elodázta, hogy most ezért nem lehet, most meg azért, de mindig kitalált valamit, hogy miért nem jöhetnek el hozzánk. Aztán később megismertem őket...
