Ákos, a festő, festvén festeget
női testeket, langyos esteket,
borjúfeneket, férfiköldököt,
nyálzó ködöt s ökröt a köd mögött,
és nénikét, akin a rékli kék,
és bácsikát, ki épp így szól: Mi kék?
és orrcimpái melyből kiáll a szőr,
és Júliát, ki atyját kéri: Sir!
és kunyhócskát az erdő közepén,
melybe a vaddisznó húgyozni mén,
s kebleket, melyeken kenet remeg,
s kerekeket, melyek kenetlenek,
és vízesést, amelyen víz esik,
és kis tavat, amelynek vize sík,
s haragos fenyvest ózondús legűt,
és ventillátort, mely nyáron lehűt,
de télen nem melegít, s pázsitot,
többféle virág s féreg ásít ott,
szerelmespárt, mely mélán andalog,
s kutyás fiút, ki mondja: Randa dogg!
s fiús kutyát s fiútlan özvegyet,
s tisztességben elaggott, ősz legyet – –
de én aszondom: kiskutya legyek,
ha kiskutyám a sarki köveket
nem írja különb képekkel tele,
méghozzá eredeti módon!
