...De hát az volt, a város-e, csakugyan? Házak, házcsoportok közé, majd már szabályos utcákba kerültek. A megbízott tekintete kutatva söpört végig mindenen, ami csak elébe került, úttesten, járdákon, házakon, embereken: igen, ugyanaz a szervezettség, ugyanaz a tökély, a jól rendezett anyagnak ugyanaz az áthatolhatatlan tömörsége, mint előbb, az országúton – ugyancsak nehéz lesz bizonyítékokat gyűjtenie. Senkit sem hibáztathat; kétségkívül méltányosan jártak el, lényegében semmit el nem mozdítottak; itt vannak a váratlan sarkok, a szűk közök és meglepő átjárók, a macskakövekkel kirakott apróbb-nagyobb terek, közepükön a szobor, a kút vagy a kettő remekbe álmodott, míves ötvözete, állnak az oszlopos felhajtók és bejárók, a háromszögű antik homlokzatok, a balkonok, a kiugró tornácok és könyöklők, időtlenül, örökkévalóan, a Szellem és a Szépség művének kikezdhetetlenségét hirdetve – igen, minden tökéletes, akár egy optikai csapda: sehol egy rés, semmi tere bárminő kifogásnak; minden megmutatkozik, és mégis minden ellenáll, minden itt van, aminek itt kell lennie, és mégis minden hamis és más, mint amilyennek lennie kellene...
