...A legrészletesebb és legdrámaibb beszámolót arról, miként bántak a román hatóságok azokkal a románokkal, akik a magyar forradalommal rokonszenveztek, Paul Gomától ismerjük, attól az írótól, aki a nyugati világban hazája egyik legmegbecsültebb alakjai közé tartozik. Goma 1956-ban 21 éves volt és a bukaresti egyetem filológiai fakultásán tanult. Arról, hogy mi történik Budapesten – diáktársaival együtt – a Novisadi Rádió román nyelvű adásaiból értesült. Felbuzdulva, néhányan papírra vetették legfőbb követeléseiket: a szovjet csapatok távozását, a kollektivizált földek visszaadását a parasztoknak, az orosz nyelv kötelező tanításának eltörlését az iskolákban, bizonyos utcanevek megváltoztatását. Nem volt strukturált szervezkedés, nem léptek kapcsolatba más egyetemekkel, legfeljebb csoportok formálódtak, sokkal inkább baráti, mintsem forradalmi vagy ellenforradalmi hangulatban.
A hatóságok azonnal és kímélet nélkül lecsaptak rájuk. Nem tömeges letartóztatások történtek, hanem – megtudván, hogy a diákok a szovjet beavatkozás másnapján, november 5-én tüntetésre készülnek – még 4-én este összeszedték azokat, akiket a mozgolódás vezetőinek tartottak. Goma nem tartozott a lefogottak közé. Akkor még nem.
A fiatal diák, aki írónak készült, elhatározta, hogy a maga eszközével, az irodalommal veszi fel a harcot. November 13-án, egy egyetemi gyakorlaton, ahol a diákok – megbeszélés végett – saját munkáikból olvastak fel, Goma egy regényrészletet adott elő, amelyikben – eléggé rendszertelenül – szó esett a kolhozosításról, a magyar eseményekről, a románok gyávaságáról, a Securitate visszaéléseiről.
November 22-én egy egyetemi óra közben letartóztatják. Szinte megkönnyebbül. Két módot lát arra, hogy megmutassa emberi méltóságát: „magyarosan”, ha barikádokon harcolhatna a tankok ellen, vagy „románosan”, börtönbe menve. Barikádok nincsenek Bukarestben – teljes tudatossággal választja a börtönt. Vele egyidőben, előtte vagy utána több ezer diákot tartóztatnak le, vagy azért, mert tüntetni akartak, vagy azért, mert néhány nem tetsző szót ejtettek ki.
A Securitate nyomozói, minekutána alaposan megverték, ezt mondják neki: „Azért, amit tettél, normális viszonyok között csak verést kaptál volna, aztán hazamehettél volna.” De a körülmények nem „normálisak”.
Hetekig tartó fogság és nyolc hónapig tartó elszigeteltség után bíróság elé állítják. A bíróságok – akárcsak Magyarországon – „gyorsított eljárással” dolgoznak. A fiatalok ezreit taszítják ki a társadalomból, törik ketté az életüket, a jövőjüket.
Goma viszonylag enyhe ítéletet kap: két évet. Majdnem csalódott. Még nem tudja, mi vár rá.
Gherlára*15 kerül. Régebbi foglyokkal együtt 250 diák van ott. A higiénia nem létezik, az élelmezés – jóformán semmi, a víz: napi negyedliter. Se posta, se könyvek. A séta – legjobb esetben hetenként – tíz perc. Összesen 8000 fogoly sínylődik Gherlán, télen dideregnek, nyáron a hőség gyötri őket, és télen-nyáron éheznek. A verés mindennapos, de nem ritka a kínzás sem.
Paul Goma nem tudja befogni a száját. Rendszeresen gumibotozzák. Jól megtermett, erős – szenved, de nem törik meg.
Két nappal a szabadulása előtt úgy megverik, mint addig még soha. A száját betömik, hogy ne ordíthasson. Tudatos alapossággal verik a kezét, a lábát, a bokáit, mindenét. Húsz körméből tizenhetet eltörnek, kiszakítanak.
1958. november 21-én, a szabadulása napján, közlik vele, hogy nem mehet haza a szüleihez. Személyi igazolványára két betűt pecsételnek: D. O. – Domiciliu obligatorie. Lateşti-be, Constanţa megyébe kell mennie. Két évre.
Lateşti. Már nem börtöncellákban, de nem is szabadon, száz és száz D. O. nyomorog-szenved, didereg-izzad ebben a villany és folyóvíz nélküli faluban. Olyanok, akiket a II. világháború előtti-alatti szerepükért, olyanok, akiket 1944 utáni ellenzékiségükért, vagy éppen semmiért száműztek ide. Húsz „hungarióta” van közöttük – azokat nevezik így, akik azért kerültek ide, mert a magyar forradalommal rokonszenveztek.
Mikor a két esztendő leteltével szabadulna, minden indokolás nélkül közlik vele, hogy további két évig kell Lateştiben maradnia.
Így lesz a kétéves, túl enyhének vélt börtönbüntetésből hat esztendő.
1962-ben lesz „szabad”. Az egyetemre „természetesen” nem lehet visszamennie. Három éven át különféle, összevissza munkákból tengeti életét. Vándorfényképész, szombat esti bálokon trombitál. Pária, a társadalom kitaszítottja lett.
1965-ben megengedik a volt politikai foglyoknak, hogy beiratkozhassanak az egyetemre. A már elvégzett évek, a megszerzett vizsgák nem számítanak. Mindent a nulláról kell kezdeni.
Az első nap, amikor belép a tanterembe, feláll egy lány, virágcsokrot nyújt át neki. Nem, nem a börtönben eltöltött évek miatt. Az egész osztály azt hiszi, hogy ez a harmincéves férfiú a tanáruk.
Goma haja galambszürke. Vagy inkább galambfehér.
A magyar forradalommal való rokonszenvezése miatt kilenc évet – és milyen kilenc évet! – vesztett az életéből...