Szél csúszkál a fák közt, didereg a varjú,
szél a fák közt lomhán penészes avart fú.
Mint egy szürkeszőrű, óriási macska,
félelmesen az ég hátát puposítja.
Fent, jeges rémület tengerében (zordon
hadihajók) úsznak a felhők, komorlón;
némán gubbaszt a táj, fenyegető csend és
béna béke őrzi, vak tehetetlenség.
A fecskék már régen emigráltak délre,
veszélytelenebb táj várta őket télre.
Elszállt a gólya is, csőrében a nyárral,
hegedül az ősz a kukoricaszárral.
A karcsú ágak friss hajlása, füvekről
a zöld szín odavan; elaszott, üres bőr
fonnyad a gyümölcsök helyén, fagyott körték
csüggedt kékségétől bánatos a tört ég.
Minden levelük elsírják a fák búsan,
göcsörtös ujjaik nyújtván szomorúan,
csak a patak, ez az anarchista, csörtet
– kettészelve a tájt – jéghideg félkörben.
Itt-ott fanyar kérget rágcsál vén, ösztövér
nyúl, kiáll bordája, mint fogak gereblyén;
mint szakadt, rossz gúnya leng, ahogy megfújja
a szél a ködöt a bokron újra s újra.
Magány, ridegség és vigasztalanul
szüremlő fény bágyad a torz dombokon túl.
Magukba zárt kövek. Oldalukon moha.
A legmélyebb bánat a kövek bánata.
Az igazi bánat, mely a földből árad,
melyet zárt egysége sugároz a tájnak,
melyet a part mentén, vádló ágát tárván,
tragikus pátosszal a fa kiált árván –
Légy olyan, mint az a folyópart menti fa,
aki nem alkuszik, annak van igaza.
Érezz minden vihart, rezdülj minden szélre,
tép az orkán, szaggat a tél? Hajolj félre.
Türelem, türelem… Kőben, fűben, fában,
növények gémberült várakozásában
ott alszik a tavasz. Ha ránk vakít fénye,
beleszédülünk majd tüzes örvényébe.