...Nagy hónyiszorgatás közben elmentek a presbiterek. Néhány perc múltán már hallhattam harsány, boldog éneküket szomszédunk ablaka alatt. Kiszaladtam az udvarra. Frissen talpalt bakancs, meleg ruha rajtam, göndör kucsmasapka. Ujjongó kedvem támadt. Nem fázom a gyémántfényű télben, sőt a havon is hempergőzöm egyet, ó, csendes-szentséges éj! Mindenek nyugta mély. Mohr és Gruber énekét azzal folytatták a presbiterek, hogy: Ó, jöjjetek hívek! Ennek a végét, lelkesen sürgető, fokozatosan gyorsuló ritmusa miatt kiváltképp szerettem, mert azt mondja, hogy: „Ó, jöjjetek, imádjuk, ó, jöjjetek, imádjuk, ó, jöjjetek, imádjuk királyunkat!” Ez a boldog hívás töltötte be visszhangosan a falut és egész lényemet, és mikor kántáló társaimmal magam is azonnali indulásra serkentettem az áhítatos megkántáltakat: a nagy buzgalom lendületében angyali szárnyak módjára lendült a két karom, akárha gólyamadárként indultam volna hosszú vándorútra. Hívó szavaimat pedig álmomban is tovább szövögettem, fölsorolván a jászolban nyugvó Gyermek születésének csodás jeleit s a fölötte virrasztó lelkeket: a szent szülepárt, bölcseket, bundás pásztorokat, nemkülönben a szelíd barmokat: barikát, bocit, bús csacsit, a sokat bámult betlehemes ládikónak színes kartonlényeit a gyertyalobogásban.
Képzelgéseimből s a hideg ég alól anyám szólított vissza. Kipirult arcomat a két tenyerébe vonva azt kérdezte, vajon merre kószált el a képzeletem, és mivel úgy ismerte a természetemet, akár saját álmait-gondjait, választ nem várva közölte rejtelmes mosollyal a nagy hírt:
– Angyaljárást észleltem az elsőházban...