...
Ha Rita nem tud elaludni, kiül az ablakba.
A menedékes tetőbe belevágott függőleges ablakszem elé széles ablakpárkányt ácsoltak. Szakasztott olyan, mint keskeny íróasztal, olyanforma, amilyenen a dédnagyanyák tizenkilenc évesen ábrándos soraikat rótták hidegkék, idő cammogtával rózsaszínűvé váló levélpapirosra.
És akkora, hogy Rita pokrócba burkolózva, fölüljön rá, állig húzza a térdét, meztelen talpát légmentesen becsomagolja, és kibámuljon a városra.
Ha tekintete néha a szobára téved, az ágyban ceruzavékonyan elnyúló Ferencet keresi meg, mintha azt ellenőrizné, megvan-e még. Néha farkasszemet néz a két villanykályha közül azzal, mely úgy vicsorítja barátságos vörösre izzított tekercseit, mint jóindulatú rém. Ilyen-olyan állathoz hasonlítgatta már, ilyen-olyan neveket adott neki, amíg egyszer a Professzor azt nem mondta:
– A Tűzfogú Nyúl!
S a forróságot ontó nyitott kályha valóban olyan volt sötétben, mint száját eltátó, piros fogú nyúlpofa.
A gyorsan kihűlő, de éppolyan gyorsan befűthető szobácska melegségérzetét fokozza, hogy a háztetőt súlyos, vastag hótakaró fedi már vagy egy hete. Olyan hideg van, hogy nem olvad, nem csúszik meg foltokban, s nem piszkolódik, mindennap hull rá egy új vékonyabb-vastagabb, hófehér réteg.
Rita ilyen éjszakákon elnézegeti a várost, néha sírdogál egy kicsit, halkan, hogy a kedves Ferenc föl ne ébredjen. Boldogsághullámok vagy a szorongás fekete duzzadmánya hömpölyög át rajta.
Vagy közömbös, békés, olyan, mint boldog szobor, mely már századéve meglelte helyét. Ott van, ahol lennie kell, és ott is akar maradni.
...