...
Nem arról van szó, hogy ezt a világot mindeddig, nagy jóindulattal, elmosódottnak neveztem, pedig elmosódottnak nevezni, nagy jóindulattal, magamat kellett volna, hanem arról, hogy összefoglalóan kiigazítsam kudarcra kárhoztatott hősies kutatásaim balítéleteinek lényegét, s kijelentsem: nem az Ismeretlennel, hanem a Megérthetetlennel állok szemben, szögeztem le minden bevezetés nélkül, egy nagy tudós szavait felidézve s az ő kamaszos hevületű kettős könyvelésének e két kulcsfogalmára támasztva egyszer csak mindenem, ilyen módon rontva neki annak a tágasságnak, amelybe még odaföntről, az erkélyről nézve az égre, jutottam hirtelen. Az Ismeretlen helyett a Megérthetetlen tehát, ízlelgettem a szavakat, és a szavaknak ezzel az ízlelgetésével belekóstoltam már a két szó mögött tátongó kétségbeesésbe is, hiszen mintha… egy másik korszakba léptem volna át azáltal, hogy gyanútlanul kiálltam az imént az erkélyre csillagot nézni, egy másik korszakba, mikor is a régit, a kimeríthetetlen kérdésfeltevések megszállottságát, az eredménytelen rohamok patetizmusát, ahol minden egyes sikertelen roham után azért ott volt kárpótlásként a kutatott, de a kezeim közül folyton kisikló s így megragadhatatlan tárgynak egy épp megragadhatatlansága folytán szédületes, édes, hallatlan vonzereje, mikor is tehát ezt az egész régi korszakot az a keserűen új váltja fel, amelyben az én kutató szellemi várakozásomra megvan már előre az ítélet: hogy kutatásnak céljavesztett, mert tárgya szétesett, szellemi várakozásnak pedig, mert így nincs mire várni, hiábavaló. Mentem a belső udvaron át, a kapu felé, s ha nem is teljes megtorpanást, de volt valami ebben a megfogalmazásban, talán a dörgedelmes szóhasználat, vagy az ítélet kissé nyomasztó eltúlzottsága, ami azt követelte, hogy legalább lassítsam le a lépteimet, s ne törődjem bele olyan könnyen az elsőre talált kifejezéseknek ebbe az esetleg dörgedelmes, esetleg eltúlzott voltába, ezért hát le is lassítottam a lépteimet, sőt szinte – egyetlen visszavont mozdulatra a teljes megtorpanástól – meg is álltam a követségi lakosztályok belső udvarának most enyhén kanyarodó útvonalán, mintegy látható jeleként annak, hogy egészen különleges összpontosításra van szükségem, s hogy ami az erkélyen adódott felismerésben sorsomnak új irányt szabott, azt komolyan veszem, viszont e felismerést éppen amiatt, hogy szembenézzek vele, az egyébként érthető felindulás nagy általánosságainak izzasztó díszítéseitől azonnal meg kívánom szabadítani. Azt mondtam magamnak a belső udvaron, szinte megtorpanva: hajlandó vagyok kijózanodni, s felhagyni a továbbiakban a feltételezéssel, hogy a létezésben tanúsított sóvárgásomnak, amit másokkal együtt és az övékéhez hasonló szemérmes tartózkodással én is kutatásnak neveztem el, van iránya, és van ennek az iránynak egy sejtelmes tengelye, ennek a tengelynek pedig egy súlypontja, végül e súlypont fölött egy lebegő angyal, akinek tekintélye e súlypontot finoman a helyén tartja, s az ettől a tekintélytől sohasem mozdul el; mint ahogy hajlandó vagyok kitörölni a fejemből, hogy e gyarló feltevés szerint nekem, sóvárgásom lendületével, ezt a tekintélyt meg kellene közelítenem, át kellene világítanom, majd egy ezerszer és ezerszer és ezerszer megismételt mozdulattal, ahogy az ember egyetlen vederrel a tengert merné ki, át kellene emelnem az ismeretlenségből… egy nekünk otthonos tartományba… saját súlypontunk fölé. Azt mondtam, kész vagyok felébredni ebből és az ehhez hasonló, számtalan, gyerekes, komolytalan, ostoba álomból, kész vagyok letenni végre arról, hogy rám vicsorgó tények szörnyetegjei helyett képzeletem alkotta bábokat szelídítsek meg, és kész megfosztani magam attól az örömtől, mely minduntalan elfog, ha az általam túlontúl kalandosnak képzelt földi vidékek ismeretlenjére gondolok. El fogom viselni a tudatát, mondtam, hogy amit keresek, azt nem azért nem találom majd meg, mert nincsen, hanem mert vak vagyok, az idők végezetéig, megtalálni; elfogadom, gyorsítottam fel kissé a lépteimet, hogy a feladatok egyszerűbbek, az indítékok átvilágíthatóbbak s a feltett titkok bennünk érdektelenebbek, mint azt sejtenénk; de legeslegfőképpen belenyugszom abba, hogy a világ most felvillant rendje előtt meg kell magamat hajtani, az erkélyről megpillantott könyörtelen rend előtt, mely éppen a mai napon, beijingi megérkezésem estéjén látta elérkezettnek az időt, hogy megértesse velem: sohasem fogom megérteni, s ha nem elégszem meg azzal, hogy bölcsen beérem a tűnődéssel megközelíthetetlen, varázsos szerkezete fölött, akkor kirekesztettségem végérvényesen megpecsétlődik, és nemcsak erre az értelmétől legyűrhetetlen távolságra leszek ítélve, hanem feloldhatatlan ostobaságra is.
...