Megszólaló
Gergely Ágnes dolgozott vasesztergályosként és újságíróként, tanított középiskolában és egyetemen, fordított walesi, ír, afrikai költőket, írt tanulmányt, verset és prózát. A látszólag szétágazó utak azonban szabályos egésszé állnak össze műveiben, melyeket figyelemmel követ, javít és pontosít. Ezt a „közbelépést” kötelességének tartja, ahogy az emlékezést is.
Az Útérintő című köteted digitalizált változatában szerepel egy szakértői megjegyzés közvetlenül a cím után: „Az Útérintő a költő 2006-ig írt verseinek új ciklikus rendben közreadott és megrostált gyűjteménye. A korábbi kötetek digitalizálásában bizonyos visszatérően szereplő versekhez jegyzetet kapcsoltunk, ezekben jeleztük, hogy hol szerepel az adott műnek az első vagy későbbi, átdolgozott változata. Közülük a szerző az Útérintőben szereplő variánst tekinti véglegesnek.” Az Útérintő véglegesítése azt jelenti, hogy már nem is akarsz hozzányúlni?
Gergely Ágnes: Igen, azt jelenti. Mindig csiszoltam a verseimet. És mindig arra törekedtem, hogy legyen majd egyszer egy végleges változatom. Az Útérintőt akkor állítottam össze, amikor úgy éreztem, végképp megfelel az ízlésemnek, több változtatásra nem lesz szükség.
Azért meglepő a határozott kijelentés, hogy ez végleges változat, mert az életművedben vannak visszatérő szövegek, amelyeket módosítasz, javítasz, kiegészíted, ajánlással látod el őket. Miért? Formailag nem érzed, nem érezted tökéletesnek? A tartalmat érzed megíratlannak?
G. Á.: Inkább stilárisan értem hozzá a vershez. Nem nagy horderejű változtatások ezek: egy-egy sor, egy-egy szó; a kifejezést nem éreztem eléggé pontosnak. Néha a könyv már önálló életet él, de magával cipeli a tévedést, ami becsúszott. Közbe kell lépni, amíg lehet.
Nemcsak az egyes köteteidben vehető észre a nagyon erős szerkezet, hanem a könyveid is dialógusban vannak egymással. Részben a javítások miatt, részben azért, mert egészen váratlan helyről kap egy-egy mű magyarázatot. Például a 2004-ben megjelent, Fenákel Judittal közösen írt könyved…
G. Á.: A Hajtogatós.
…más, új összefüggésbe helyezte a Kobaltország című könyvedet. Nekem úgy tűnik, hogy nemcsak szerzőként, hanem szerkesztőként is bánsz a saját szövegeiddel, szerkesztőként gondolkozol róluk.
G. Á.: Igen, szerkezetekben gondolkodom. Nem mérnöki szerkezetekben, bár dolgoztam ipari szakmában; zenei szerkezetekben inkább. Rendkívül vonzódom a zenéhez. A zene legalább olyan fontos nekem, mint a költészet, és a költészetben is talán a legfontosabb a zene. Mindig a fülemmel szerettem dolgozni, inkább, mint a szememmel. Egyszer csak belül hallok valamit, így kezdődik a vers. Hallom, mielőtt megírom. Először a ritmust hallom, utána jönnek a szavak. A memóriám is a fülemben van, megjelenik annak a szónak vagy mondatnak a ritmusa, ami éppen nem jut eszembe, és addig dobol, amíg meg nem jön hozzá a kifejezés.
Írás közben is szerkezetben gondolkozol? Már akkor „megvan” a szerkezet?
G. Á.: Nélküle nem tudnám elképzelni a munkát. Ezért van az, amiről az előbb beszéltél, hogy egyik könyv felel a másiknak. A világnak is élvezem a szerkezeti szépségét. A fákét, a gépekét, a filmekét. Például a Casablanca forgatási idejében milyen mondatmegfelelések voltak! Egy jó mondat elhangzik a film elején, és biztos lehetsz benne, nyugodt lehet a füled, hogy arra a jó mondatra válasz érkezik a filmben valamikor, akár egy késleltetett rím. Olyan mondatritmussal dolgoztak a régi forgatókönyvírók, amihez türelem kellett. Ma már erre a türelemre nincs idő.
Az íráshoz is türelem kell?
G. Á.: Főként akkor, amikor nem megy. Amikor csak erőlteted, az eszed tudja, hogy mit akarsz, de a megfelelő szó nincs sehol. Erőlteted, és közben mondod magadnak: hiába, ha magától nem megy, nem fog sikerülni, és nem is sikerül, és akkor az ember nyúzza magát. Nekifogok az írásnak, mondjuk, este hatkor. Vacsora elmarad, és éjjel fél kettőkor, félálomban végre elindul valami, amiről néha reggel kiderül, hogy használhatatlan.
Ez azt jelenti, hogy a napirendedben nincs konkrét időpont az írásra?
G. Á.: Reggel tudok írni, délelőtt. Délután nem. Akkor intézem az ügyeimet. Kora este találkozom vagy telefonon beszélek a barátaimmal. Hat óra körül elképzelem, mit akarok írni, nyolc tájban belelendülök, vagy akkor sem, és éjjel fél kettőkor… de ezt már elmondtam. Elég nagy árat fizet az ember ezért a mesterségért. És akkor még itt vannak a mindennapi tennivalók, amik nyüstölik az agyunkat! Ahogy első fordításaim szerkesztője, Bartos Tibor mondta egykor: „A Közértbe is én menjek, és ihletem is nekem legyen?”
Térjünk vissza az Útérintőhöz, amit egy nagy összegzésnek szántál. Megtudtál ebből az összegző kötetből valami újat? Felmutatott valamit, amit addig nem vettél észre?
G. Á.: Az összegyűjtött kötet együtt mutatja meg több évtized munkáját. Ott áll előtted, hogy tornyot próbáltál építeni, és vagy rád dől, vagy nem. Látod szerkezetében is az egészet. Átrendeztem a régi verseimet, átszerkesztettem; a ciklusok címéül kiemeltem addig homályban élő verssorokat, amikre rá akartam reflektorozni. Ezek hol verscímek – Bartók-koncert a pesti Broadwayn; Izabella és Ferdinánd –, hol elbújtatott versrészletek – A páholyban az inkvizítorok; Éjjel kipányvált mondataim –, mind valamilyen felismerést őriz.
A gyűjteményes kötet arra is jó, hogy az ember rálásson a fiatalkori munkáira. Elém került például egy régi versem, a Johanna. A második verseskönyvemben írtam Jeanne d’Arcról egy szonettkoszorút. Azt hiszem, József Attila után én használtam másodiknak ezt a formát. Évtizedekkel később Johanna visszagondol címmel válaszoltam erre a hatvanas évekbeli verssorozatra, egy újabb szonettkoszorúval, amely az eredetitől nagyon elkülönbözik. Nem olyan sebzett. Ami sebzettség van benne, az csak az emlékezésé. Középpontjában nem a mártírium áll, inkább az, hogy ha nem hal meg Johanna a máglyán, mi mindenen kellett volna életében átégnie.
Az eredeti Johanna különben elhangzott az Irodalmi Színpadon, ez most a Radnóti Színház; Nagy Marianne, egy kedves, tehetséges előadóművész mondta el, nem sokkal az előadás után súlyos betegségben meghalt. Elfelejtették már, mindenkit elfelejtenek – vagy elfelejtünk. Ez lett volna a műsor záró száma, de az akkori igazgató nem engedte, csak utolsó előttinek.
Úgy fogalmaztál: mindenkit elfelejtenek, elfelejtünk. Az Útérintő olyan verssel indul, a Hálaadás-parafrázis cíművel, amelyben felsorolod azokat a szerzőket, akiket – ezt ugyan nem állítod a versben, csak én mondom – mestereidnek tekintesz: Weöres, Illyés, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Vas István. Gyakran mondod beszélgetésekben, interjúkban, hogy kötelességed, kötelességünk emlékezni azokra, akiket elfelejtettek, és szinte mindig példaként említed Hajnal Annát.
G. Á.: Hajnal Annát nagyon szerettem, sokat jártam hozzá beszélgetni, vacsorázni, tanulni, társasággal is, egyedül is. Kitűnően főzött, akárcsak Sziráky Judith vagy Rab Zsuzsa. Erről is olyan érdekes volna írni egyszer! Anna csöndes, remek beszélgetőpartner volt, nagyszerű ember és nagy költő. Haláláig barátok maradtunk, csodáltam a verseit, de nem hatottak rám közvetlenül. A panteista gondolkodást nem tudtam tőle átvenni. Amikor később afrikai költészetből doktoráltam, sokat gondoltam Annára. A törzsi vallások éltető ereje az animizmus, a hit, amely még egy kis bokorban, még egy kis levélben is az istenség sugallatát érzi. Az afrikai költő megy az úton, és túlvilági erők szólnak hozzá a folyóvízből, a folyóparti kövekből. Anna körül is így megéledt a világ.
Mindenkit elfelejtenek? Nem hiszem, hogy elfelejthetik azokat a költőket, akiket a versben elősorolok. Hogyan lehetne meglenni a Psyché nélkül? Az Egy mondat…, a Ravensbrücki passió, a Fák, a Szabó Lőrinc halálára nélkül? És meddig lehet nélkülözni Zelk Zoltánt, Kálnoky Lászlót, Rónay Györgyöt, Jékely Zoltánt, Tóth Esztert, Lakatos Istvánt és igen, Hajnal Annát? És ennél a korhatárnál megállok, mert már nyomulnak fölfelé az én nemzedékem nagy halottai.
Mi a felejtés oka? Az irodalom természete olyan, hogy a jelenben él, és olyan sokan jönnek újak, fiatalok, hogy a régiek elfelejtődnek?
G. Á.: Aki önelégült, azt gondolja, csak ő létezik, az ő világa meg a kortársai világa, esetleg a közvetlenül előtte járó nemzedéké. Ez a gondolkodás a semmibe visz. A műveltség veleje a kontinuitás.
Csakugyan sokat tanultam fiatalkoromban Weöres Sándortól, Illyés Gyulától, később Pilinszky Jánostól; Nemes Nagy Ágneshez és Vas Istvánhoz, talán a racionalitásuk okán, még később jutottam el. Akit a versben hatodiknak említek: William Butler Yeats. Ez a nem magyar költő volt rám, azt hiszem, a legnagyobb hatással. Az egyetemen magyar–angol szakot végeztem; Yeats nem angol, hanem ír. Az angolok úgy mondják, angol-ír: angol volt a nyelve. Az írek életében ez a nagy ellentmondás. Elveszítették a nyelvüket. Próbálják az iskolákban a gael nyelvet tanítani, ám a világgal az angol nyelv köti őket össze. Mi megőriztük az anyanyelvünket, ezért nehezebben kapcsolódunk a külvilághoz. Nehéz másokat meggyőzni arról, hogy a magyar költészet remekmívű hagyomány. Kevés idegen nyelvű versfordítás sikerül a szó teljes értelmében. De hát hogy lehet például a Psychét lefordítani, az archaizmusaival…?
Yeats költészete babonásan izgalmas, mágikus világ. Háttere kelta, vagyis kisebbségi lét. Amikor költőt választok fordításra, szívesen nyúlok írekhez, skótokhoz, walesiekhez. Az első versfordításom, ami megjelent, az ír James Joyce daloskönyve, a Kamarazene volt, Tótfalusi Istvánnal közös munka, 1958-ban. Az első prózafordításom a walesi Dylan Thomas önéletrajzi novellafüzére, Az író arcképe kölyökkutya korából, 1959-ben adta ki az Európa. Mennyi fordítási hiba maradt benne! Csupa olyasmi, amit akkor nem tudtam vagy nem tudhattam, vagy egyszerűen a kifejezést nem volt módom megismerni, hiszen nem utazhattunk. Emlékszem például egy feliratra: KIA-ORA. Mi az a KIA-ORA? Kinn vagyok Walesben, évtizedekkel később, és látom, hogy a vonat büféjében nem Coca-Colát isznak, hanem KIA-ORA-t. Ez egy szörp. Na de hát ki tudja ezt, ha nem jut el Walesbe?!
A kontinuitásról beszéltél, de a fiatalabb nemzedékből ki az, akire te odafigyelsz? Figyeled egyáltalán a fiatalabb költőnemzedék mozgását?
G. Á.: Természetes, hogy figyelem. 1999-ben Ferencz Győzővel a Fészek Klubban a Nagyvilág égisze alatt három estet rendeztünk. A csend szavai, ez volt a sorozat címe. Háromszor öt fiatal költőt mutattunk be, nagyon jó névsor: G. István László, Lackfi János, László Noémi, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, aztán Filip Tamás, Imreh András, Lázár Júlia, Mesterházi Mónika, Simon Balázs, végül Gerevich András, Schein Gábor, Szakács Eszter, Szlukovényi Katalin, Varga Mátyás. Nem először emlegetem a nevüket; lassan már ez is félmúlt. És ebben az eléggé reménytelen világban valami fellobbanó remény. Nem féltem őket, a munkájukat, bár nem tudjuk, mi jön. Tűzvésznél nem lehet olvasni; mécses fényénél igen.
Bödő Anita
(A 2009. március 27-én készült interjú szerkesztett változata.)