Kedves „W. S.”, semmi se téves, s semmi se pontos.
Egy-híj-tíz „ess” kellett véges-száma-e-sorhoz.
Mint a betűk miriádja az egy szál szóra-se sorshoz.
Mint a komolyra-bolond, a bolondja-komolyra se lompos.
És még pár szó: S… vár, Szárszó, más-helye más-fej.
És még pár telj, pár híj; már híjj, seb, ha Tamás kell.
Mit meglakjak, tárulj, ablak; mélye-lakás, fel.
Vissz a tiszta alítva-tudottba; tovább, el.
Még pár évszak: nyártán őszlag, télsze tavaszkap.
Járja a szél fokait, nyűvén fogait csak alattag.
Hegyfe-le baktat a merre-se-vándor, a főbe kalap csap.
Elmarad így madaraknak, a kertben elárvul a pap, csap.
Égsipkát, kő szipkát nem mond, őrzi-se titkát.
Összébb húzza körét, tágabbá zárja a nyitját.
Látod-e, nálam, e végtire télire-űrje kalitkát?
Szpérómtól, verebemtől nincs üzenet? Ha: hajítsd át.
