Az égen ferde csillag billeg,
a földön vérszín szikla csillog, –
e tájhoz annyi illat illett,
mely rámtekergett és elillott:
sáfrány, törökbors, mirrha, szágó
– a vásáron megannyi domb –
heliotróp az arrahágó
nők kontyán; rothadt birkacsont;
aszály a nyári rétek mentén,
mint rám lehellő lázbeteg;
kakukfűszag kabáton, mentén
és menta, mely kisért, ha mentem
az útsoron s a ház megett.
Mit felkapott az öntudatlan:
a hold liliom-illata
a testszag, mely a mélyutakban
hasadt kávátlan kőkutakban
úgy ült, mint gyermek köldökén.
A szépfiú nyakán csepergő
atár, az ámbra öltönyén,
a mézgás, aszu pálmaerdő
s égett olajbűz, mely tekergő
sikátorokban rostokolt.
S midőn már minden illat meghitt
lett, mint ládámban régi lom,
Amár egy alkonyatkor elvitt
s megálltunk fenn a várfalon.
A várfalon, hol már-már est volt
s az ég alján a kéthetes hold
úgy reszketett, mint vérveres folt,
míg lenn a homok szívalak
redőkben állt s a sivatag
fakult az égi híd alatt.
Aztán, kezét vállamra téve
így szólt: „Hajolj a semmiségre
s leheld be. Szívtál tevecsontot
a pusztán, illatszert kibontott
haján a nőknek s őszi lombot.
Az egyik hűt, a másik éget,
ez nyugtatott, az izgatott.
Eljöttél: most kitárom néked
a bölcs, a végső illatot.”
S a szél szünetlen, meg nem állva
fujt, fujt – mint a szél, a puszta szél,
úgy bökve, mint egy üvegpálca,
s örökkön, mint a szenvedély.
A szél, a szagtalan, a hőtlen,
a szél, a magtalan, a nőtlen,
a puszta szél, mely nem bánt s nem véd,
az illat, melyben nincsen emlék,
az illat, melyben nincsen illat,
se hókristály, se homokcsillag,
virágszag, füst, por, lengő kendő
a szél, mely nem mult, nem jövendő,
az üres, íztelen és tétlen,
a múlhatatlan, a részvétlen,
a sivatag s a néma ég közt
a mozdulat két semmiség közt,
az űr s a puszta halálkatlan
között az örök halhatatlan,
a végső bölcs, a végső illat,
a szótlan, léttelen és színvak,
ki, míg kérdeznéd, már elillant,
mert nem irgalmas, imát váró,
nem balzsamos, nem közbenjáró,
ki nincsen hitből, szóból, fából,
csak könnyed, önző önmagából,
és hajthatatlan, hívhatatlan,
ha visszatér is, ellebeg,
oda, hol sárga sivatagban
született, mint az istenek.