A Digitális Irodalmi Akadémia alapítását 1998 tavaszán határozta el a kulturális kormányzat. A létrehozás folyamatában kulcsszerepe volt Török Andrásnak, a Nemzeti Kulturális Alap akkori elnökének, aki művelődéstörténészként, menedzserként ma is meghatározó figurája a hazai kulturális életnek. A DIA kapcsán az akkori kultúrpolitikáról, közéleti viszonyokról is beszélgettünk vele.
Török András: 1996 elején lettem a Nemzeti Kulturális Alap főállású elnöke. Korábban, általam ma már kudarcosnak tartott kulturális államtitkárságom alatt is én vezettem a testületet, de akkor még, a miniszterhelyettesség rettenetes terhe mellett, kevés időt tudtam erre fordítani. Azt a két és fél éves korszakot azonban, amikor 1996. január 1-től 1998. július közepéig főállású elnök voltam, sikeres és majdhogynem boldog időszaknak tekintem az életemben. Ki voltam már képezve a feladatra, és jóval kevesebbet támadtak. Fokozta ezt a jó érzést, hogy felfelé ívelő szakaszban volt az NKA. A pénzek egyre növekedtek, részben egy törvényváltozás miatt, részben, mert a Bokros-csomag után a gazdaság kezdett egyre jobban teljesíteni. (Az NKA bevételei akkor még abból származtak, hogy az állam megadóztatott egyes termékeket: az Alap tehát együtt sírt, együtt nevetett a gazdasággal.)
A Kulturális Alap ellentmondásos szervezet abból a szempontból, hogy centralizált módon einstandolja a pénzt a cégektől, és korporatív módon, bizottságokkal osztja szét. Amikor megnövekedett a pénz, a szakkollégiumok elnökei azt szerették volna, hogy az összeget ugyanabban a rendszerben, ők oszthassák el. Ezt hosszas iszapbirkózással igyekeztem megakadályozni. A növekmény egy részére ezután új, innovatív dolgokkal lehetett pályázni. Kívülről érkező javaslatokat is befogadtunk. Emlékeim szerint irodalmi témájú ötlet nem volt közöttük. A DIA megalapítását tehát az átmeneti pénzbőség tette lehetővé.
Milyen konkrétumok vezettek a döntéshez?
T. A.: A konkrét dolog a Bizottság egyik ülésének szünetében kezdődött, 1997 novemberében. (A Bizottság az NKA irányító testülete, amely az egyes szakkollégiumok között elosztja a pénzt.) A szünetben Bart István, aki könyves szakember, megkeresett azzal, hogy nagy örömére a kiadói szakma túljutott a válságon. Egyre több könyvet adnak el. Maguk az írók azonban ebből semmit sem éreznek. Ki kell tehát találni valamit erre a problémára.
Az internet, a digitális kultúra ekkoriban még gyerekcipőben járt Magyarországon, de hihetetlen erővel kezdett fejlődni. Nagyon foglalkoztatott, mit hoz ez a változás a magyar kultúrában. Emellett az irodalmi élet intézményi szervezetét is nagyon ódivatúnak tartottam. Azon a télen, 97–98 telén vázlatot írtam arról, hogy kétéves programot kellene indítani a Kulturális Alap pénzügyi támogatásával. (Meg kell mondanom, egyáltalán nem számítottam a kormányváltásra.)
Hogyan képzelte el alapításakor a DIA-t?
T. A.: Olyan újszerű intézményre gondoltam, amely a francia Akadémia mintájára 24 írót, költőt, irodalmárt választ, és (a minimálbérhez kötött havi díjazás fejében) megvásárolja azok digitális copyrightját. Három célt gondoltam megvalósítani. A magyar írók, költők megélhetését kicsit stabilabb alapokra helyezni. Hogy divatosabb legyen a kortárs magyar irodalom. (Az elhunyt helyére választott új tag személyével kapcsolatos találgatás például izgalmas lehet a sajtóban.) A harmadik pedig a friss írások hozzáférése, sőt közvetlen e-mailes kapcsolatteremtési lehetőség az íróval.
A javaslatommal felhívtam az akkori minisztert, Magyar Bálintot, aki (mint minden munkatársát) engem is folyton bátorított az újszerű megoldások keresésére. Átküldtem neki a tervet, azonnal elolvasta. Bár őszintén lelkesedett az eredetisége miatt, kiszúrt benne egy gyenge pontot. Azt gondoltam ugyanis, a tagok kiválasztása nem fog gondot jelenteni: írunk egy hivatalos levelet szakmai szervezeteknek, az irodalomtanárok, könyvtárosok szövetségének, és azok a tagok megszavaztatásával letesznek egy 24 főt tartalmazó listát, amely mögött ott van a széles szakma ítélete. Miniszter úr hümmögött, hogy ez túl nagy támadási felület. Majd pár nap múlva felhívott azzal, hogy ebből a dologból nem lehet kihagyni a Kossuth-díjasokat. Vérbeli liberálisként utálta a Kossuth-díj rendszerét (igazi demokráciákban nincsenek is ilyen kitüntetések, amelyeket nemcsak az arra érdemesek, hanem a hatalom kedvencei is megkaphatnak), de tudta, hogy enélkül az egész történet a politika mezejére kerül. Ahol föl fogják falni.
Dühös és elkeseredett lettem, úgy éreztem, arcul csapjuk az elveinket. De nem tudtam mit tenni, ő volt a főnököm. Abban egyeztünk meg végül, hogy hozzátesszük a listához az akkoriban alapított Babérkoszorú kitüntetettjeit. (Amelyet friss teljesítményekért adományoztak fiatalabb alkotóknak.)
Említette a francia Akadémiát mint az önkormányzó tagválasztás mintáját. De látott-e a valahol a DIA-hoz hasonló kezdeményezést?
T. A.: Nem. Azt gondolom, a szabad internetes hozzáférés és az irodalom összekapcsolását én találtam ki. Azóta, ha bárhol a világon beszélek róla, mindenütt tátott szájjal hallgatják, és sehol sem mondták még, hogy: ja, ez olyan, mint nálunk a...
Milyen lépésekkel jött létre az Akadémia?
T. A.: Elkezdtük a gyakorlati megvalósítást. Megszondáztam az NKA Bizottságában, ahol egyhangú támogatást kapott. Ezután felkértük az irodalmi szakkollégiumot, hogy dolgozza ki a részleteket. A program szakmai gazdája hamarosan az Irodalmi Múzeum lett, ahol a DIA az alakuló Irodalom Háza egyik eleme lett volna. A Múzeum akkori főigazgató-helyettese, Csorba Csilla fel is hívta a figyelmemet egy hiányosságra, így került be a DIA-ba a posztumusz tagság intézménye. Tovább gazdagítva az Akadémiát, amely a 20–21. századi irodalom folyamatos katalógusa lehet.
Az első ülésen, 1998 júniusában új nevet kapott az addig Digitális Halhatatlanok néven futó program. Esterházy Péter fölállt és azt mondta: túl nagyképű ez a név, legyen inkább Digitális Irodalmi Akadémia. A többiek egyetértettek vele. Én is elfogadtam, mert az önkormányzatiságot komoly dolognak tartom.
A DIA ezután sok éven át a Kulturális Alapnál hányódott. Az Akadémia akkori vezetője, Magos György emberfeletti küzdelmeket folytatott azért, hogy a folyamatos támogatást évről évre biztosítsa, de jelentős csúszások voltak, és bizonytalan az egész helyzet. Az NKA ugyanis nem alkalmas arra, hogy egy intézmény működését hosszú távon biztosítsa. Ezért is örültem annak, hogy a DIA néhány éve visszakerült az Irodalmi Múzeumba. Ugyan van veszély abban, hogy ha a múzeumot megszorítják, akkor a DIA büdzséje is veszélybe kerül, de ez mindenképpen a kisebbik rossz.
Elterjedt egy időben, hogy a DIA létrehozásában azoknak a híreknek is szerepük volt, miszerint bizonyos jelentős írók méltatlan anyagi helyzetbe kerültek. A rendszerváltás előtt ugyanis szabadúszóként működtek, nem voltak állásban, emiatt később minimális nyugdíjban részesültek csak.
T. A.: Ezt cáfolom. Teljesen fölülről lefelé indult a dolog. Ahogy említettem, eredetileg az írók körét sem államilag akartuk kijelölni. A Kossuth-díjasok beemelését a miniszter kizárólag politikai, hogy úgy mondjam „hatalomtechnikai” szempontból határozta el, és a program hosszú távú sorsa is ott volt a szeme sarkában.
Mikor bejelentettük a DIA elindulását, hihetetlen kritikazápor fogadott. Egyrészről a Magyar Nemzet, másrészről a Magyar Narancs támadta a Kossuth-díjasok bevételét. Emlékszem, Eörsi István például hihetetlen dühödten esett nekem. Ez azért is fájt, mert elsősorban értelmiséginek tekintettem magamat mindig is, és csak másodsorban hivatalnoknak. Elkeseredtem, hogy politikai csatározások közé kerültünk. De ma már látom, hogy a miniszternek igaza volt, hiszen már több mint tíz éve létezik a program, és nem süllyedt el mint apró epizód a magyar kultúrafinanszírozás történetében.
A DIA többfunkcióssága: az irodalmi szakértők felkérésével nem szimpla digitális másolatok, hanem javított kiadások publikálása, a kéziratok gyűjtése vagy a portréfestés, mikor került a programba?
T. A.: A kezdetekben felmerült már, és nagyon örülök annak, hogy az anyagi nehézségek ellenére ezek 80%-a meg is valósult. A portréfestés például kalandos elemként már az első tervekben szerepelt. Azt gondoltam, divatosabb lesz a kortárs irodalom, ha kölcsönveszi a régi presztízsét: jönnek a gyerekek a múzeumba, a falakon ott látják a festményeket. De meg is feledkeztem az egészről. Néhány éve aztán Párizsban csatangoltam magyar festőkkel, és leültem Nádler Istvánnal kávézni egy bisztróba. Kérdeztem, min dolgozik. Nagyon különleges dolgon, válaszolta: Esterházy megkért, hogy fessek róla portrét, és harminc éve nem rajzoltam arcot...
Tudom, hogy egyenetlen színvonalúak a képek; nem minden jó írónak, költőnek adatik meg a vizuális jó ízlés. De mindenképpen érdekes korlenyomatok születtek.
Ma az van jelen, ami digitálisan jelen van. Egyre inkább abba a korszakba érünk, amelyben azok a szövegek élnek, amelyek megtalálhatók az interneten. A DIA elindulásakor az írók talán nem is ismerték fel, milyen jelentős fordulatot hozhat ez az ő életművük fogadtatásában.
T. A.: Magyar Bálint úgy fogalmazott, amikor éppen a terveken dolgoztunk: a lustaság cenzúrája nagy szerepet fog játszani. Saját tapasztalatból is tudom: otthon ültem egyszer akkoriban, és el akartam olvasni Browning Egy Galuppi-toccata című versének eredeti, angol szövegét. Tudtam, hogy a hatalmas könyvespolc tetején van az angol versgyűjtemény, oda fel kellett volna mászni. Arra gondoltam, hogy inkább gyorsan megkeresem az interneten. A második tíz találatban benne volt.
Miről gondolja úgy, nem valósult meg az eredeti célkitűzések közül?
T. A.: A DIA évekig csak azokról a küzdelmekről volt ismert, amely az írók érdekében zajlott. Úgy gondolom, a DIA-val igazából a társadalomnak kellene jól járnia. Az írók kapják meg a pénzt, de ennek fejében kvázi köztestületként kellene viselkedniük: eljönni, ha új tag választásáról van szó, szolgálni az ügyet, rendszeresen részt venni rendezvényeken, megjelenni mint Digitális Irodalmi Akadémia. A magyar művész úgy érzi, jár neki a társadalomtól egy csomó minden; de hogy vissza is adjon valamit, az már kevéssé van az érdeklődés homlokterében. Úgy gondolom, a kettőt egyensúlyba kellene hozni.
Az első tervekben például az szerepelt, hogy az új írások 15 napon belül, automatikusan felkerülnek a DIA honlapjára. Ha valaki meghal, egy hónapon belül legyen új választás. Az „izgalmi elem” hiányzik a DIA működéséből.
Ezek meghiúsulása a körülményekből is fakad. A jelenleg 32 fős létszám mellett például nehéz a Nemzet Színészéhez hasonló módon rendszeresen új tagot választani. Magas az átlagéletkor, az elmúlt három és fél évben 13-an haltak meg. Az alapító tagokat azonban az idő előrehaladtával felváltják az újonnan beválasztottak, a jelenlegi középnemzedék. Nagy kérdés, milyen karaktert ad majd ez a jövőben a DIA-nak.
T. A.: Boldog vagyok, hogy a DIA eloldozódik a Kossuth-díjtól. Azt remélem, hogy több aktivitást lehet az új tagoktól elvárni. Meg kell találni azokat a programokat, amelyek kapcsán többet beszélnek a DIÁ-ról és így az irodalomról.
Sokat tépelődtem azon, ha valamilyen más képzettségű ember ül akkor az NKA élén, akit nem érdekel ilyen szenvedélyesen az irodalom, akkor egészen más programot talált volna ki. Madártávlatból úgy tűnik, a legnagyobb beruházást a vizuális kultúra fejlesztése igényelné Magyarországon. A nyelv megtartásáért folytatott harc, Kodály messianisztikus zeneszeretete fontossá tette az irodalmat és a zenét. A vizuális kultúra nem volt fontos soha. Ha Magyarország gazdagabb ország lenne, képzőművészeti oktatási programokat, vidéki kiállítóhelyek építését kellene kezdeményezni. Ugyanakkor a digitális forradalom, amely akkor teljesedett ki, azt mutatja, hogy a hálózaton csak a betűk tudnak utazni korlátlanul. Amikor létrejött a DIA, megjelentek kritikák, hogy miért az írókat támogatja a kormányzat, miért nem a festőket, szobrászokat. Nem lehet olyan műkatalógust létrehozni az interneten, amely teljes élményt adóan képeket, szobrokat, színdarabokat vagy akár filmeket mutat be.
Hadd mondjam el még egy személyes élményemet! Egy kiállítás-megnyitón odajött hozzám Bodor Ádám, aki elmondta, hogy a DIA teljesen más pályára helyezte az életét. Zavarba jöttem, és elgondolkoztam. Rakovszky Zsuzsa két regénye például nehezen születhetett volna meg, ha nincs annyi átmeneti nyugalma, amit a DIA biztosít. Fantasztikus regényírói életmű megszületéséhez járult hozzá. Meggyőződésem, hogy a szabad alkotók életkörülményeinek stabilizálása hihetetlen eredménye a programnak.
Kelevéz Ágnes – Radics Péter
(A PIM Médiatárában 2009. május 6-án készült interjú szerkesztett változata.)