Kodolányi János: Életrajz

Kodolányi János (Telki, 1899. március 13. – Budapest, 1969. augusztus 10.)

Posztumusz Kossuth-díjas író, újságíró. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta.

*

1899. március 13-án született a Pest megyei Telki községben, polgári családban. Apja Kodolányi Gyula közalapítványi főerdész, anyja Martinovich Ilona, egy közalapítványi jogtanácsos leánya, a jakobinus Martinovics Ignác leszármazottja volt. 1900-ban megszületett húga, Ilona. 1903-ban Kodolányi Gyulát a Baranya megyei Pécsváradra helyezték, szüleinek házassága megromlott, folyton veszekedtek, apja elmegyógyintézetbe vitette feleségét, hogy pápai engedéllyel elválhasson (1904). Az asszony nem találkozhatott gyermekeivel, leveleiről sem tudtak, később visszaköltözött Püspökladányban élő anyjához. Kodolányi Gyula második felesége a Besztercebányán nevelkedett Ujhelyi Alva, akinek édesapja szintén erdőmérnök volt. A kis János 1905-től Pécsváradon járt az elemi iskola első négy osztályába; vézna, beteges, gyenge gyermek volt, anyjától Achilles-ínzsugorodást örökölt. 1909-ben Vajszlóra költöztek, János az elemi ötödik osztályát itt végezte. Megszületett féltestvére, Gyula.

1910-ben beiratkozott a pécsi reálgimnáziumba, ötödikben mennyiségtanból és német nyelvből megbukott, osztályt ismételt. 1915-ben itt jelent meg első könyve, a Hajnal című verseskötet; ekkoriban megoperálták beteg lába miatt, de a botot többé nem hagyhatta el. 1916–1919 között a székesfehérvári reálgimnáziumban tanult, gyakran szerepelt az iskola Vörösmarty önképzőkörében. 1917-ben készült a Diák-toll című iskolai lap első és egyetlen száma az ő szerkesztésében. 1919-ben Kitárt lélekkel című verseskötete Székesfehérvárott jelent meg.

Kodolányi 1919 nyarát Püspökladányban töltötte anyjánál és nagyanyjánál, ősszel visszatért a szerb megszállás alatt álló Vajszlóra. A baranyai parasztság életformája kezdettől fogva vonzotta, innen kerültek ki első barátai. A főreálgimnázium elvégzését követően két évet a vajszlói elemi iskolában tanított, közben barátságot kötött Csikesz Sándor csányoszrói református lelkésszel, akit szellemi atyjának tekintett, vezetésével filozófiai, esztétikai és szociológiai tanulmányokat folytatott. Ez a barátság nagy szerepet játszott abban, hogy Kodolányi áttért a református hitre a katolikusról. 1921 őszén feleségül vette Csőszi Matildot, az egyik jómódú vajszlói parasztgazda lányát. Apjával véglegesen szakított – jelképesen egy társadalmi osztállyal és szülei generációjával –, de mindig érdeklődött felőle, s tudott sorsáról. Megjelent Üzenet enyéimnek című verseskötete. Feleségével Budapestre költözött, ahol nehéz anyagi körülmények közt éltek. 1922-ben megszületett János fiuk, 1923-ban pedig Júlia lányuk.

1922-ben a Nyugat közölte Sötétség című elbeszélését, amit Móricz Zsigmondnak ajánlott, s ismertté tette nevét. Kodolányi ennek megjelenésétől számította magát írónak. Egy ideig felesége szüleinél éltek Vajszlón, majd Püspökladányban, onnan pedig Nógrádverőcére költöztek.

Kodolányi 1925–1930 között tagja volt a Bartha Miklós Társaságnak, amely azokat a fiatal értelmiségieket tömörítette, akiket a szociális problémák, a szegényparasztság helyzete és a földreform kérdése foglalkoztatta. 1927-ben memorandumot írt A hazugság öl! címmel Huszár Károlyhoz, a parlament alelnökéhez az egyke-kérdésről. 1928-ban családjával Rákospalotára költöztek, ahol házat tudtak venni. 1929 nyarán Pozsonyba utazott, és kapcsolatba került a felvidéki magyar fiatalok Sarló mozgalmával. 1931-ben a debreceni Ady Társaság felolvasóestjén Erdélyi Józseffel, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval és Szabó Lőrinccel együtt szerepelt. A népi írók közös nyilatkozata, a Debreceni Káté (1933) is ide kötődik, s itt született meg 1934-ben nemzedéki folyóiratuk, a Válasz, melynek Kodolányi munkatársa, később a szerkesztőbizottság tagja lett. 1933 és 1935 között Kodolányiék Rákoshegyen laktak, 1935 májusától a Pasaréten. 1934-ben a Magyarország című napilaphoz került, Bajcsy-Zsilinszky Endrével és Talpassy Tiborral ekkor tett körútja tapasztalatait Baranyai utazás (1941) című szociográfiai művében adta közre. 1936–1938 között ötször járt Finnországban, barátságot kötött Arvi Järventaus íróval, több finn regényt magyarra fordított. Utazásairól a Csend országa című útirajzában és a Suomi titka című naplójában számolt be.

1940-ben megjelent színműveinek gyűjteményes kötete, a Jajgatunk és kacagunk, és megírta önéletrajzi regényét, a Süllyedő világot. 1941-ben a pécsi Janus Pannonius Társaság társelnökévé választották, többször szerepelt a társaság felolvasásain és rendszeresen publikált Sorsunk című folyóiratában. 1943 nyarán részt vett a balatonszárszói konferencián, ő tartotta a bevezető előadást. 1944-ben a német megszállást követően elfogatóparancsot adtak ki ellene, bujkált. Budapest ostromát a fővárosban élte át.

Kodolányit 1945-ben a kommunisták, a szociáldemokraták és a polgári radikálisok különböző sajtóorgánumokban meghurcolták, a világháborúban játszott szerepét, felelősségét firtatták. Kodolányi háromrészes cikksorozattal, a Szilveszteri számvetéssel válaszolt a Független Ifjúság című hetilapban 1946 januárjában, sorra véve minden vádat, ami 1939 óta felmerült vele kapcsolatban. Az 1948-as kommunista fordulat után visszavonultan, a nyilvánosságtól elzártan élt, sem publicisztikái, sem szépirodalmi művei nem jelenhettek meg. 1949-ben kénytelen volt eladni budai lakását, 1959-ig balatonakarattyai nyaralójában élt, szűkös anyagi körülmények közt. A kert lehetővé tette az önellátó gazdálkodást, családja anyagi nehézségein a megmaradt barátok enyhítettek, az író gyakran betegeskedett. Az irodalmi életbe 1955-ben tért vissza Éltek, ahogy tudtak című, válogatott elbeszéléseit tartalmazó kötetével, ugyanebben az évben Pécsett bemutatták Végrendelet című darabját, s a Magyar Írók Szövetsége is felvette tagjai közé. 1956 tavaszán szívinfarktust kapott, a balatonfüredi szívkórházban kezelték, majd a budapesti Korányi-klinikán cukorbetegséget állapítottak meg, s bajait általános ideggyulladás tetézte. A testi szenvedés állandósulása képtelenné tette, hogy teljes mértékben részt vegyen az irodalmi életben.

1957-ben a Magvető Könyvkiadó Az égő csipkebokor című regénnyel megindította az életműkiadást, melynek köteteit utószóval látta el. 1959-től a nyarakat töltötte Akarattyán, az év többi időszakát leánya budai lakásában, egy Böszörményi úti társasházban. 1961 augusztusában újra felkereste gyermekévei és ifjúsága színhelyét, a Baranyai utazás 1963-as, bővített kiadásának a fia a társszerzője. A Finn Köztársaság a Finn Oroszlánrend lovagkeresztjével tüntette ki 1967-ben. Nem sokkal halála előtt, 1968-ban rekatolizált, amelyben nagy szerepe volt Belon Gellért püspöknek. 1968-ban megjelent Visszapillantó tükör című emlékezésgyűjteménye. 1969. augusztus 10-én halt meg a budapesti belgyógyászati klinikán, cukorbetegsége szövődményeként jelentkező idegbénulásban. Augusztus 18-án temették el Farkasréten, búcsúztatóját Veres Péter tartotta.

*

Kodolányi kezdetben verseket írt, ám három kötet után felhagyott a lírával. Az 1920-as években szocialistának vallotta magát, a dialektikus materializmus híve, kapcsolatot tartott a munkásmozgalommal, az illegális kommunista párttal. A harmincas évek elején azonban megromlott viszonya a moszkvai befolyás miatt, és József Attilával, Illyés Gyulával együtt kizárták a kommunista pártból. Már diákkorában kezébe került Freud könyve, A mindennapi élet pszichopatológiája, egy időben pszichoanalitikushoz járt. Pszichológiai műveltsége hozzájárult mások behatóbb megismeréséhez, de önmaga jobb megfigyeléséhez is. Olvasta Freudtól Az életösztön és a halálösztönök című tanulmányt is, a pszichoanalízis eredményei alapján a lelki életet dialektikus és dinamikus mozgásként fogta fel. Rövid materialista időszaka után visszatért a kereszténységhez, a reformációban találta meg, főként a magyar kálvinizmusban a követhető tradíciót.

Írói pályája – Tüskés Tibor nyomán – három nagy periódusra osztható, elsősorban szellemi tájékozódásának változásai és meghatározó műfajai alapján. Első alkotói periódusában a marxizmus és a freudi pszichoanalízis határozta meg gondolkodását, elsősorban realista, olykor naturalista, időnként expresszionista, a parasztság és a falu közegében játszódó elbeszéléseket – például Szép Zsuzska, Böbék Samu búcsúja, Küszöb, Rókatánc – és a polgárság életét bemutató kisregényeket – például Tavaszi fagy, Szakadékok – írt.

1932-ben megalakult az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) az alkotók gazdasági, szociális és jogi érdekeinek védelmében, amely rendszeres anyagi támogatásban részesítette a rászoruló írókat; a pénzt alapító és pártoló tagoktól, társadalmi intézményektől és magánszemélyektől gyűjtötték. Kodolányi lett az egyesület egyik titkára, később főtitkára, végül társelnöke, egészen a német megszállás idején történt betiltásig. Az IGE-ben történt események szakították meg Kodolányi és Móricz Zsigmond addigi barátságát. Kodolányi fülébe jutott, hogy Móricz az IGE két titkárát – őt és Terescsényi Györgyöt – sikkasztással gyanúsítja. A vád megtárgyalására Kodolányi a választmányi ülés összehívását kérte, és kemény hangú beadványt terjesztett elő. Ezután Móricz lemondott az elnökségről, Kodolányi pedig többet nem állt szóba vele. Móricz mégsem vált számára íróként ellenféllé, legtöbb könyvéről az összeveszés után is elismerően írt. 1954-ben Egy marok föld című emlékezésében örökítette meg kapcsolatuk történetét.

A legtöbb bírálatot publicisztikai, kritikai és közéleti megnyilatkozásai miatt kapta. Egyszerre több, egymással ellentétes irányvonalú lapnak írt, így a polgári liberális Pesti Naplóba, a szociáldemokrata Népszavába, a keresztény szellemiségű Magyarságba, a népfrontmozgalomhoz kötődő Magyar Nemzetbe, a kolozsvári szocialista Korunkba, a modern törekvések orgánumaként számon tartott Nyugatba, és a konzervatív ízlésű Napkeletbe is.

Második alkotói korszakának meghatározó szellemi áramlata a népi írók mozgalma, uralkodó műfaja a társadalmi dráma és a történelmi regény. Ekkor alkotta meg tatárjárás kori trilógiáját, a megírás sorrendjében: A vas fiai, Boldog Margit, Julianus barát. Regényciklusa jelentős közönségsikert aratott, és a szakma is elismerte, 1937-ben Baumgarten-díjat kapott. 1939-ben a Belvárosi Színház bemutatta Földindulás és Végrendelet című drámáit, ezek honoráriumából vásárolta balatonakarattyai nyaralóját. A Földindulás miatt Erdős László fogorvos plágiummal vádolta, mondván, az ötletet, sőt egyes jeleneteket az ő Nemzeti Színházhoz benyújtott egyke témájú darabjából vett át. Kodolányi természetesen megnyerte a pert.

1941–1944 között írt regényciklusának darabjai az Istenek és a Holdvilág völgye, valamint a töredékben maradt Ojbarsz futása, melyek története a magyar honfoglalás és az államalapítás közti X. századba vezet vissza: témája a nyugat-európai műveltség és az ősi, keleti kultúra találkozása, a világképek ütköztetésének bemutatása. Az utolsó részből elkészült kézirat jelentős része megsemmisült a második világháborúban. Az Istenek és a Holdvilág völgye közös kötetben Pogány tüzek cím alatt jelent meg 1968-ban, a töredékes Ojbarsz futása 1996-ban.

Kodolányi könnyen kötött és bontott ismeretségeket, a költők közül Szabó Lőrinccel való barátsága a legmélyebb és legtartósabb. 1934-től közös szerkesztőségben dolgoztak a Magyarország napilapnál, majd a Sárközi György szerkesztette Válasz folyóiratnál is. 1941 elején megszakították egymással a kapcsolatot, mivel merőben másképp ítélték meg a német kisebbség politikai szerepét, a német és a magyar nemzetiség dél-magyarországi helyzetét. Majdnem két év múlva, 1942 novemberében a Lillafüreden rendezett írókonferencián békültek ki. Kodolányit rokonszenv fűzte Tamási Áronhoz és Németh Lászlóhoz is.

Várkonyi Nándor könyvtárossal, irodalom- és kultúrtörténésszel 1928 óta levelezett, 1931-ben személyesen is találkoztak, s kapcsolatuk szoros barátsággá fejlődött. Kodolányi világ- és létszemléletét alapvetően befolyásolta Várkonyi Sziriat oszlopai című műve, amit 1941-ben, kéziratban olvasott, akárcsak később Az elveszett Paradicsomot. Ennek hatására érdeklődése a prehisztorikus idők, a kozmogónia és a csillagászat felé fordult. Kodolányi utolsó alkotói korszaka fő művét, a mitikus tetralógia írását a második világháború végén, a budapesti ostrom idején határozta el – akkor még nem volt biztos benne, hány mitikus tárgyú regényt alkot –, a világégés kataklizmáját, a régi világrend megszűnését s az új kialakulását, magát az átalakulást, az átmenetet, az alapvető értékek megrendülését s az újak megszilárdulását kívánta ábrázolni. A Vízözön 1946 tavaszától szeptemberig készült, 1948-ban még Vízöntő címmel jelent meg a Szöllősy Könyvkiadó gondozásában. Folytatása (ezt az alcím is jelzi), az Új ég, új föld 1949 májusától nyár végéig íródott, ám megjelenésére majdnem tíz évet kellett várni: 1958-ban a Magvető adta ki. Az Én vagyok című regény 1950–1951-ben készült el. Keletkezését tekintve Az égő csipkebokor az utolsó darab, 1953 decemberében, karácsony előtt fejezte be, és 1957-ben jelent meg a Magvetőnél. Életében az Én vagyok-nak csak a betéttörténete jelenhetett meg Jehuda bar Simon emlékiratai címmel, 1957-ben a Magvető Könyvkiadónál, a történet egésze csak három évvel az író halála után, 1972-ben, szintén a Magvetőnél. Ám ez cenzúrázott változat volt, a szerkesztő, Sík Csaba jelentős részeket kihagyott a kéziratból. A teljes szöveg csupán 2002-ben, a Szent István Társulat életműkiadásának részeként került az olvasók elé.

Kodolányi a mítoszregényekkel párhuzamosan írta önéletrajzi jellegű, Boldog békeidők (1948) című regényét, melynek története 1904 nyarán játszódik, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik dél-dunántúli falujában, Pécsváradon, középpontjában a fiatal erdész és felesége házassági válságával és ennek következményeivel.

Kodolányi utóélete szempontjából talán legproblematikusabb politikai, világnézeti besorolhatatlansága. Másfelől ez szellemi függetlenségét bizonyíthatja: a különféle eszmékből kiválasztotta és egybeolvasztotta azokat az elemeket, amelyekkel azonosulni tudott. Mára a korabeli személyes és ideológiai ellentétek, előítélek elvesztették jelentőségüket, ideje új nézőpontból közelíteni alakjához és írásaihoz.

Fontosabb díjak, kitüntetések:

1937 – Baumgarten-díj

1967 – A Finn Oroszlánrend lovagkeresztje

1990 – posztumusz Kossuth-díj

Az életrajzot Sulyok Bernadett írta.