[...]5.Amikor a munkaszolgálatból és az azt követő, majd hároméves orosz hadifogságból hazatértem, és egy sötét, sárgásnak tűnő októberi alkonyatban elindultam egyedül, hogy szüléimet, régi otthonomat megkeressem – félve keressem, hiszen nem tudhattam, élnek-e? – (éltek, apám két évvel későbben halt meg, anyám ma is él), nem tudhattam, áll-e még a ház, amelyben laktunk, megvan-e a régi, tágas, otthonias otthon, az a lakás, amely anyám keze nyomán minden zugában barátságos volt – hanyag rendjével, rapszodikusan elhelyezett képeivel és szép dísztárgyaival, egy játékosan szabad és könnyed szellem jelenlétének tükörképe –, és egyáltalán: milyen az élet itthon, ahol már több mint két éve béke van; mi lett régi barátaim sorsa, létezhet-e még továbbra is a barátság, az egykori meghitt, tervezgető formában? Túl sokat láttam én már ahhoz, túl sokszor kellett a semmi örvényeibe pillantanom ahhoz, hogy visszailleszkedhessem még egyszer a polgári létnek abba a folyamatosságába, amely nem is egyes értékek kiemelésével különbözött a mostani lelkiállapotomtól, hanem azzal, hogy egyáltalán voltak, léteztek értékei – míg bennem mintha minden porrá omlott volna. Természetes, hogy ezen a rövid úton – rövidnek mondom, hiszen előtte száz meg száz kilométereket vonatoztam – nem a saját jövőm foglalkoztatott, hanem az a mindennél félelmetesebb izgalom, hogy mit találok otthon – és ezzel szinte azonos szorongással, hogy ha élnek a szüleim, hogyan fogunk újra visszatalálni egymáshoz. Megmaradhat-e a régi harmónia akkor, ha a régi szereplők megváltoztak? Az utca a rám boruló sötétben nem adott megnyugvást – ez a hazavezető út mintegy ősképe volt annak a jelképes útnak, ami egész életemen átvezet majd: egyszerre volt otthonos és taszítóan idegen, olyan módon, hogy ez szavakkal szinte elmondhatatlan. Mintha egyedül az orrom érzékelt volna, visszasüllyedve egy ember előtti, animális létbe – a kutya ösztöne és vágya vezetett. Ezért is elmondhatatlanok azok az egymást váltó pillanatok, amikor a kis zöldségesboltban pislákoló lámpafényben megcsapott a régi illat, az, amit annyiszor éreztem, mikor anyámat kísértem még óvodás meg kisiskolás koromban délelőtti bevásárlásain, és amikor már csaknem felnőttként beléptem ide, én, a szenvedélyes almavásárló – az, aki a boltocska előtt elhaladtomban most sem tudtam ellenállni annak, hogy benyissak a most már nem üveges, hanem bedeszkázott ajtón; a hirtelen jött vágyban mi minden keveredett! Talán a kiszűrődő almaillatban a régi ízek vágya; a csodálkozás, hogy annyi éhezés után most, egy pillanat alatt visszaváltozom azzá, akinek nemcsak az étel, hanem az íz is fontossá lesz; mindennél erősebben az éhségből és a jó íz vágyából összekeveredett kívánság, ez az elválaszthatatlan gyökerekből eggyé fonódott mohó vágy, amelyben a gyomornedveknek a savanykás almaillatra megindult kiválasztása éppen akkora szerepet játszik, mint az emlékek visszatéréséből kiemelkedő, egykori reflexek; és ahogy rátettem a kezemet a kilincsre, szinte belém vágott a gondolat: ez az öreg zöldséges házaspár lesz az első, akikkel itthon beszélni fogok; ők biztosan tudnak valamit rólunk, a szüleimről; és ugyanakkor a szégyen, hogy itt megállok, mert ez fontosabbnak tűnik, mint az, hogy minél hamarabb hazaérjek; és a csontjaimba vágó félelem, hogy mit fogok megtudni az otthonomról. Mégis: kezemmel a kilincsen úgy éreztem, be kell nyitnom ide, és ide kell benyitnom, ez, hogy itt érdeklődöm, ez csak jó jel lehet – innét, ebből az üzletecskéből nem támolyoghatok ki lesújtva, kétségbeesve. A térdem mégis remegett, ahogyan beléptem; majdnem megbotlottam a küszöbön, meg kellett fogódznom egy zöldségesláda szélében. [...]
