Valamikor, a huszas évek elején, bíróság elé állítottak egy cselédembert. Volt bűne, nem volt – majd meglátjuk. A törvény mindenesetre odaállíttatta maga elé, és el is ítélte. De hát – törvény!?
A tárgyalást egy öreg járásbíró vezette, fáradt volt, vadászatból jött, unta az egész históriát.
– Na… olvassa csak, jegyző úr, mi a kára a vendéglősnek?
Feláll a jegyző: – Harminchat sörösüveg, ebből tizenhét nagy, a többi kicsi, tizennyolc szódásüveg, ebből hat nagy, a többi kicsi, tizenegy söröspohár, ebből kilenc nagy, a többi kicsi…
– A többi kicsi… – mondta a bíró.
– Kicsi… szolgálatjára – mondta a jegyző –, három demizson, ebből egy nagy, a többi kicsi, két hamutálca üvegből, és köpőcsésze pléhből és végül egy finom kivitelezésű díszhordócska, kétliteres, fából…
– Így van?
– Így, kérném tisztelettel! – mondta a vendéglős. A hosszú, sovány fajtából volt, nem a kicsi, kövérből.
– S ezt mind maga törte össze? – nézett a bíró a parasztra. – Álljon csak fel!
– Úgy mondják, instálom!
– Úgy mondják, nem úgy mondják…! Maga törte össze őket, vagy nem?
– Mán azt, hogy eltörtek-e, vagy nem, azt én nem tudom, nagyságos bíró úr…
– Dobálta őket, vagy nem dobálta?
– Hát, dobni dobtam… aztán, hogy mind közte volt-e, amit a tekintetes jegyző úr elolvasott, azt én nem tudhatom, mán honnan tudhatnám én azt…?
– Dobta őket?!
– Amit dobtam, azt bizony dobtam, de nem többet…