[...] Elborított az érzés, hogy egyedül maradtam a világon. Ebben az árvaságomban csak a véghetetlen szomorúság özönlött felém a hegyekről az ablakokon át és a deszkanyílásokon át. Kedve vesztetten borult össze felettem a ház s a ház felett az ég; s ami annyi volt nekem azelőtt: a jókedv és az öröm, az mind kiadta a lelkét, hogy féljem a mulandóságot.
A pillanatok úgy vonultak el előttem, mint kicsi fekete keresztek, amelyek mind azt hirdették, hogy a kályhácskában égnek a jókedvű betűk. Az én kedves betűim, kicsi gyorsfutó paripáim, amelyekre esténként és sokszor éjjelenként felültem, hogy béjárjam rajtuk a kalandok országát…
Úgy állottam ottan, hirtelen árvasággal, mint az égre néző fiatal fa, melynek díszes és játszi lombjait lefosztja valaki.
Úgy álltam örömtelenül, árvizes szemekkel.
Nem is szólt hozzám sokáig senki. [...]