A telekhatáron húzódott, hosszan,
a nyárikonyha és a disznóól közt,
a Bajiék felőli oldalon,
nagyapám emeltette valamikor,
siroki kőből,
mely rosszul bírja a nedvességet,
de akkoriban nem bányásztak jobbat a környéken,
részint kerítésül szolgált,
részint az udvart védte,
az átcsúszástól a szomszéd-portára,
mely sokkal alacsonyabban feküdt,
egy-másfél méterre emelkedett ki a földből,
de túlnan helyenként elérte a háromméteres magasságot is,
mikor építették,
nem tettek a kő közé habarcsot,
csak kötésre rakták a hosszú, faragott kvádereket,
hogy fogják egymást,
és a hézagolás is elmaradt,
de a fal így is megfelelt a célnak,
csak tavasszal volt vele néha baj,
mikor hóolvadás után annyira megtelt vízzel a talaj,
hogy sugárban tört fel az udvaron,
ilyenkor nem tudott ellent állni a ránehezedő nyomásnak,
kibukott belőle egy-egy kő,
és lyuk keletkezett a helyén,
de nem sokáig hagytuk így,
mikor beköszöntött a jó idő,
átmentünk Bajiékhoz,
kitisztítottuk az üreget,
és visszanyomtuk a kilökődött építőelemeket,
és megint rendben volt minden,
az ilyen apró üzemzavarok évente ismétlődtek,
de én és húgom rájuk se hederítettünk,
szünet nélkül mászkáltunk a falon,
nem törődtünk szüleink intelmeivel,
nem féltünk, hogy lezuhanunk,
ha csak tehettük,
felhágtunk a napsütötte, mohos, széles fedőlapokra,
sétálgattunk rajtuk, mint valami mellvéden,
várast játszottunk más gyerekekkel,
vagy csak fent voltunk,
guggoltunk, ültünk, hanyatt feküdtünk,
bámultuk az eget, a felhőket,
vagy hasaltunk, és néztük,
mi történik a mélyben, odaát, Bajiéknál,
mikor megy Andris bácsi felesége, Mari nene az árnyékszékre,
hogyan potyog a körte a körtefáról,
melyik csirkét viszi el a héja,
vagy nem bukkan-e fel János bácsi,
ki nem szerette,
ha a kőfalon tartózkodunk,
mert egyszer átkúsztunk róla az istállója tetejére,
és felszedtünk egy csomó cserepet,
mikor új házat csináltattunk,
elbontottuk a falat,
de nem emlékszem rá,
hogyan zajlott le a művelet,
csak az maradt meg bennem,
hogy a mázsás vagy ennél nagyobb kövek egyszercsak Új-Telepen vannak,
és mikor készül a fundamentum,
apám egymaga teszi őket a talicskára,
veszi le és helyezi pontosan oda,
hová a kőműves mondja,
az úton meg megállnak a járókelők,
és ámulnak,
hogy milyen erős,
pedig akkor már majdnem olyan öreg volt,
mint most én.