Jékely Zoltán: Madár-apokalipszis
…Az égen háromszoros rianással
szakadtak szét a felhőtorlaszok
és megjelent a várvavárt madárraj;
Északra húztak.
Elől egy véghetetlen fecskehad,
sűrűn sötétlő fekete vonat;
a távoli hegylánc mögé vonult nap
meg-megszikráztatá kard szárnyukat.
Felhő-útvesztőben visongva
keresték az idvezítő utat.
Aztán jöttek magános vándorok,
hátunk mögül, a Föld görbületéből
köpdöste őket valami torok.
A holló kurrogatva hívta párját,
a héjjá gyűlölködve vijjogott,
a gyöngybagoly lomhán emelte szárnyát,
röptében is friss vérről álmodott.
Egy kócsag is jött árván és kevélyen,
haptákban úszva a vörhenyes égen.
Végül vad recsegéssel-ropogással
megjelent az első saskeselyű,
karmai közt roppant útipogácsa:
holt-eleven terű.
Öles szárnya az eget úgy hadarta,
hogy megrendült köröskörül a lég,
s minden bombázónál borzalmasabban
közeledett felénk.
Földbegyökerezett a lábam,
tudtam, hogy sorsom betelik,
mert eljött már a Végítélet,
s pusztulni kell mindennek itt.
Repültem volna Ganymedként,
vagy mint bárány a kondor karma közt,
s mégis ott vártuk meg az estét,
mely ránk új rémekkel köszönt.
Nagy csillag lobbant az ég közepében
s néhány looping the loop után
osztódott, majd ölelkezésbe kezdett
önvérivel, mint Lóth és Lóth-leány.
—
Az égi szerelem vad ütemétől,
nem érzitek, hogy reng, liheg a tér?
Ez már nekem is sok, mondotta Sőtér,
megőrülök, az arcom csupa vér!
Ezek volnának hát a Jelenések?
‒ tűnődtem s néztem a hősi vigyort,
melyet Grandpierre Emil hevenyészett,
s mely tán örökre az arcára forrt.
S üzekedő csillagok sugarában
tovább húztak nem-látható hadak
és én kétségbeesve álldogáltam
az Ítélettől vemhes ég alatt.
Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?
‒ gyötört a vak számtani művelet
s a végtelen elé az életemmel
tettem vádló, konok minusz-jelet.
Domokos Mátyás: – Jékely Zoltán Madár-apokalipszisének költői „titkairól”: keletkezésének belső körülményeiről, költői jelentésének és a kifejezésnek a mélyrétegeiről, az életműben elfoglalt helyéről, s mindarról, amit ez az 1947-ben íródott, először a Magyarok című folyóiratban megjelent s a háború utáni magyar líra legnagyobb teljesítményeihez vita nélkül méltán odaszámítódó vers fölver az olvasó tudatában, természetesen magával a költővel lett volna jó beszélgetni. De nem számoltunk eléggé azzal az irtózással, amely Jékely Zoltánt az ilyenfajta szereplésnek már a gondolatára is elfogja. Akkor is, ha csupáncsak a mikrofonnal kellene farkasszemet néznie. A beszélgetésre invitáló levelemre ugyanis a következő választ kaptam tőle, 1980 áprilisának első napjaiban:
„Kedves Barátom!
Egy 1941-beli noteszben találtam néhány irkafirkálást; ezek közül idézem a legfontosabbnak véltet:
1. Én mindent tudjak a világról –
rólam ne tudjon senki semmit!
2. Die Dinge, die wir erleben, lassen sich oft nicht ausdrükken, und wer sie erzählt, muss notwendig Fehler begehen. (Rilke, Vom Lieben Gott)
3. Nullus apollinea qui levet arte malum (Ovidius III. Ecl.)
Leveled hatása alatt két álmatlan éjszakám volt; s most, harmadnap délelőttjén, amikor már minden e virrasztások okára vonatkozik bennem s körülöttem: a véletlenül kezembe került notesz feljegyzéseihez folyamodva próbálok mentséget találni ‒ gondolhatod, mire.
Arra, hogy nincs egyetlen versem, melynek születési körülményeiről a nyilvánosság előtt hitelt érdemlőn, vagyis őszintén számot tudnék adni. Ha naplómba, magamnak vagy az »utókornak« jegyeznék fel róluk egyet-mást, még akkor is szükségszerűen, óhatatlanul hibákat ejtenék, mert hisz az emlékezet torzít, kihagy, vagy szépít, még akarati tevékenység nélkül is.
De ez hagyján. Nagyobb és áthághatatlan akadály éppen a versek természete vagy forrása: csupa erdélyi-nemzeti-családi csapás és gyász vagy parázna rémálom, magán- vagy kollektív apokalipszisvízió – amit kiteregetni, elemezni a köldöknézés képtelen bravúrja volna, még ha látszólag tetszetősre sikerülne is… nem hiszem, hogy olyasmit mondhatnék, amit nyilvánosság elé bocsáthatnátok. Éppen a legmélyebb rétegekbe nem tudnék leásni – hogy valami érdekes »titkot« felhozzak és fitogtassam. Beteges irtózás lehet ez, vagy valami kicsinyhitűség, a kifejezhetetlenség gyötrő érzete – amit semmiféle apollói mesterkedéssel nem lehet gyógyítani…”